Azt hitte, megátkozták, Belső-Ázsiáig meg sem állt, hogy gyógyuljon

Különös hangulatú dokumentumfilm kerül a mozikba. A címe: A legbelsőbb Ázsia – Magyarok nyomában Mongolországban. Rendezője Füredi Zoltán kulturális antropológus, filmes és mongolista. Azért ment Mongóliába, és forgatott filmet, mert fáj a lába. Valami furcsa folyamat zajlik, az idegek mintha visszahúzódnának benne. Elment hát oda, ahol azt remélte, rátalál a probléma gyökerére, hiszen lehet, régi mongol átok sújtja. Indult, és amerre járt, mindenütt a magyarok nyomaira bukkant.

Erősen tartja magát a gondolat, hogy nem csupán a lengyel, de a mongol–magyar is két jóbarát, sőt rokon. Egy olyan évtizedben, mint ami mögöttünk van, amikor ismét erős állami akarat és figyelem irányul a magyarság eredetének tisztázására, nem tűnik meglepőnek, ha egy magyar eljut Mongóliába, a békés buddhista mongolok pedig olyan szeretettel beszélnek a magyarokról, mintha tényleg a testvéreikről volna szó.

Azonban a múlt, különösen a régmúlt – s benne minden testvériségre utaló genetikai jel – homályos. Nincs bizonyíték a testvériségre. Akkor mégis honnan ered az amúgy kézzel fogható, lélekkel tapintható szeretet, kulturális, szakrális közösségi élmény, ami a magyarok felé árad? 

Furmányos barátság

A film erre nem ad választ, nem is akarja megmondani a tutit, és ez – lássuk be – nagy erénye. Viszont igyekszik megmutatni mindent, de csak annak tükrében, ami amúgy tudományosan és kulturálisan a két nemzetet valóban összekötheti. Ennek megértéshez ráadásul nem is kell mélyre ereszkedni a történelem kútjában. Elegendő visszamenni a megbonthatatlan barátságok korszakába, a negyven-hatvan évvel ezelőtti időkbe, amikor a Szovjetunió igyekezett szorosan magához kötni népeket és nemzeteket, és olyan furmányosan terjesztette a druzsbáról, vagyis a barátságról szóló igét, hogy akadtak olyanok, akik talán el is hitték, hogy a szovjet testvér ölelése őszinte, és a legkevésbé sem halálos. 

Magyarország e politikai, ideológiai és gazdasági térben talált rá a mongol–magyar barátságra, s bár a középkorban a tatárok nem éppen testvérként gázoltak át rajtunk és a fél világon, a hun–magyar eredet kutatása örök parázs mongolok és magyarok között, amiből a barátság lángja bármikor fellobbanhat. Újra és újra.

Füredi Zoltán főként azokat a szereplőket kereste fel Mongóliában, akik emlékeznek még arra, amikor a múlt század második felében magyar mérnökök és szakemberek utaztak Belső-Ázsiába, és a Mongóliára is kiterjesztett druzsba jegyében erőművet, üzemeket, vízelvezető rendszereket építettek. Az október 24-től mozikba kerülő – előtte 18-án a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválon bemutatkozó – dokumentumfilm érdeme, hogy elérte még az utolsó szemtanúkat, akik felidézik azokat az időket, amikor vállt vállhoz vetve dolgozott mongol és magyar a szebb jövőért, és mongolok százai utaztak Magyarországra, hogy aztán kiművelt emberfőként a tudást hazavigyék.

Magyarként mongol szemmel

Ennek a szebb jövőnek a romjait és máig működő hagyatékát láthatjuk most ebben a dokumentumfilmben: a mongol–magyar barátság megbonthatatlanságának bizonyítékát. Füredi Zoltán mongolistaként rá is erősít erre, amikor így fogalmaz: 

Azt szokták mondani, hogy az ember nem választhatja meg a rokonait. Nos én megválasztottam. A mongolok talán az utolsó igazi lovasnomádok. Harcosok, a sztyeppe fiai. Ugyanakkor végletesen romanikusak és vendégszeretők. Olyan ideák kapcsolódnak hozzájuk, amelyek számomra nagyon fontosak: a barátság és hűség, a kalandvágy, a szabadság és a természet szeretete. Én legalábbis ezt látom bennük. Szóval a szívemben egy kicsit mongol vagyok. A világot egyszerre nézem magyar és mongol szemmel.

Füredi Zoltánt filmjeiben főként a rítusok, az identitás és az ethosz kérdései foglalkoztatják, Mongóliában 1992 óta folytat kutatásokat, így vonzódása és bevonódása érthető. Ahogyan az a kitüntető figyelem is – nem beszélve a szeretetről –, ami a mongolokból szinte gyermeki rajongással és tisztelettel sugárzik.

A film Füredi Zoltán személyes hangvételű road movie-ja. A legbelsőbb Ázsia az alkotók szándéka szerint egy sajátos, nagyon is valós, ugyanakkor mélyen spirituális utazás a gyorsan fejlődő, és társadalmi szerkezetében is változó Mongóliába. Füredi Zoltán semmit nem rejt el a múltból. Nem minősíti sem a hun–magyar–mongol kérdést, sem az építészetben nyomot hagyó szovjet érát, sem a vöröskatonás emlékművet. Megható a találkozás a sonkafőző mongol asszonnyal, aki minden szakmai fortélyt a magyaroktól lesett el, csirkepaprikást falatozik az ulánbátori magyar kávézóban, és a stábtagokkal – egy drón segítségével – megmenti egy kisborjú életét, majd engesztelő áldozatot mutat be az Orhon folyó szellemének.

Mit üzen a mongol folyó szelleme?

A film képi világában egyszerre próbálja megmutatni a mongol táj végtelenségét, szépségét, valamint a városias létet a jurták birodalmában, ám ezek csupán villanásszerű impulzusban érhetők tetten. Ennek oka talán az, hogy Füredi Zoltán alapvetően egy tudós-elemző szemszögéből fókuszál a jelenre, és veti össze a közelmúlttal, ugyanakkor mindvégig érződik, hogy egy ilyen világban, mint Mongólia, a tudós sem maradhat in vitro állapotban. Főként nem úgy, hogy közben a lelke mélyén gyógyírt szeretne találni lábának problémájára.

Ettől a dokumentumfilm megérkezik az emberi lélek szféráiba, igaz, a rendező narrációja szerinti állapotba. Ebből, ha többet kapnánk, mélyebb lehetne ez a mongóliai utazás, de így is őszinte. Az interjúk, amelyek amúgy fontos korlenyomatok, éppen ezt az elmerülési folyamatot gátolják meg, folyton visszarántanak minket a mongol–magyar barátság kérdésköréhez. A vágáson látszik, hogy egy dokumentumfilmhez nagyon sok felvételt kell készíteni, amivel a narráció, a történet lefedhető, itt most látunk vissza-visszatérő hangulati elemeket, a történetvezetéshez nem feltétlenül illő vágóképeket, s az ehhez illeszkedő zenei hátteret, mégis megkapjuk a road movie élményét.

Sokaknak kicsit zavaró lehet, hogy A legbelsőbb Ázsia felvételei a Covid-járvány idején készültek, így sok jelenetben a szereplők maszkot viselnek, de a dokumentumfilm ettől még eléri célját:

Azt is, hogy a jurták népe ma már motorkerékpárral tereli a ménest, az internet bekúszott a nemezsátrak mélyére, a kumisz viszont semmit nem veszített jelentőségéből.

Azt, hogy a folyó szelleme végül megajándékozta-e Füredi Zoltánt a gyógyulással, nem derül ki, csak egyetlen mondatból tudjuk meg a film végén, hogy köszöni, jól van. 

A legbelsőbb Ázsia – Magyarok nyomában Mongolországban

dokumentumfilm / 81 perc / 2024 / Rendező: Füredi Zoltán / Gyártó: Palantír Film Alapítvány

6/10