A film, aminek a nézése közben szerettünk volna meghalni

Vannak jó, rossz és egyszerűen nézhetetlen filmek. A fiatal, vándorszínésznek álló Arany János életéről forgatott Bolond Istók című alkotás pedig egy negyedik kategóriába, az öngyilkossági hajlamot növelő filmek közé sorolható. Hiába a kiváló operatőri munka és a remek filmzene, az elhibázott dramaturgia és a színészvezetés hiánya felülkerekedett a filmen. Kritika. 

A produkció öndefiníciója szerint egy romantikus elemekkel átszőtt felnövéstörténetet, hovatovább egy road movie-t láthatnak a Bolond Istók nézői, de sokkal inkább tűnt reformkorba csomagolt gyenge török szappanoperának. Olyan mozinak, amelynek jeleneteit mintha csak egyszer vették volna fel, mert az alkotók is minél hamarabb túl akartak lenni forgatáson.

Rohonyi Gábor Bolond Istók című filmje 2024. október 3-án érkezett a hazai mozikba. A kosztümös dráma forgatókönyvét Hegedűs Georgina írta, aki társrendezőként is dolgozott az Arany János életére alapozott produkción. A főszerepet Liber Ágoston, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen frissen végzett hallgatója játssza. A főbb szerepekben Jordán Adélt, Pál Andrást, Hajdu Steve-et, Puskás Balázst és Gellért Dorottyát láthatjuk. 

A történet dióhéjban a következő: Istók, azaz Arany János úgy dönt, hogy csatlakozik a Hubay (Pál András) által vezetett, vándorszínészekből álló társulathoz. Eleinte csak színfalak mögötti munkákat kap, de végül meghatározó taggá válik. A kis csapathoz csatlakozik a fiatal színésznő, Sári, aki egyszerre kavar a belé halálosan szerelmes Istókkal és a társulat minden hájjal megkent vezetőjével. A film középpontjában a szerelmi háromszög jelentette kihívások állnak.

A szeppuku elmarad

A mozi egyik legnagyobb problémája, hogy a két ifjú szerelmes jelenetei manírosak, a játékidő nagy részében rendkívül gyengék. Csak a film utolsó harmadában kezdjük elhinni, hogy valóban szerelmeseket látunk, annak ellenére, hogy van olyan epizód, amikor tényleg megható, igazán eltalált, ahogy a két szerelmes egymás szemébe néz. De ettől még nem beszélhetünk érett alakításokról, élvezetes, az érzelmeinkre ható filmről.

Nem tudni, hogy a forgatás alatt a színészvezetéssel vagy az ifjú színészek jelenlétével voltak-e nagyobb nehézségek. De lehet, hogy a bajok forrása éppen az, hogy önmagukat, ifjú színészeket kellett volna alakítaniuk. Felesleges, kifejezetten a nyugalom megzavarása alkalmas manírok helyett csak önmagukat kellett volna adniuk. Persze a közhelyek tengerébe áztatott forgatókönyv sem volt különösebben segítségükre.

A szöveg egyszerűen nem megy

 – mondja Sári (Gellért Dorottya) abban a jelenetben, amikor a szerelmesek közösen próbálnak egy darabot. Az idézett szöveg a film mottója is lehetne. Ennél a pontnál éreztem úgy, hogy inkább meghalok, minthogy tovább kelljen néznem a gyöngyösi kettes számú általános iskola színjátszó körének lelkes próbálkozását. Kafka jutott eszembe, aki A nyolc oktávfüzetben arról ír, hogy a „kezdődő tudás első jele, hogy meg szeretnél halni”. A gondolat megjelenésekor világossá vált, hogy nem várhatok sokat a filmtől, de nem adtam fel ilyen könnyen. A mentális egészségemet kockáztatva folytattam a megtekintést.

Mondjuk a szeppuku ötletének elvetésében nagy segítségemre volt a remek operatőri munka, a gyönyörű képek. Épp a melankóliát árasztó, de szépen megelevenedő tájak rántottak ki ebből a sajátos nézői depresszióból, és az alkotást valahogy újra és újra pályára állító, játékos filmzenének is sokat köszönhetek. Túléltem. Az ifjú színészek mentségére szóljon, hogy a túlélésemhez ők is kellettek: Liber Ágoston és Gellért Dorottya játéka (talán a Gondviselésnek köszönhetően) hihetetlen mértékben feljavult a film utolsó harmadára. 

Amit még mindig nem értek, hogy az alkotók miért épp a legizgalmasabb történetszálakat, jeleneteket csavarták le hihetetlen gyorsasággal a 95 perces játékidő alatt, miközben a sokszor érdektelen vándorlásra és a vándorszínészek italozásait bemutató jelenetekre bőven hagytak időt. De minek?

5/10