Ami a bevásárlóközpontban történt, azt senkinek nem kívánjuk

Hogyan lehet lelki finomságokat, múltban gyökerező viselkedésmintákat, a tudattalanunk által vezérelt működési mechanizmusokat moziban bemutatni úgy, hogy közben végig egy egész estés nagyjátékfilm izgalmával kövessük a főszereplők életét? A Szerethető (Lovable – Elskling) című norvég filmet premier előtt láttuk, Lilja Ingolfsdottir rendezéséhez – a Cinema City Filmünnep keretében – beszélgetés is kapcsolódott.

Féltem ettől a filmtől, nem azért, hogy majd nehéz érzéseket kelt, és nekem is szembe kell néznem magammal és a félelmeimmel, hanem hogy nem fogja tudni mindezt jól, szórakoztatóan, mégis mélyen, illetve érthetően, de nem szájbarágósan megmutatni.

Titkon arra számítottam, hogy majd megint látok egy idegbeteg nőt, aki őrlődik a gyereknevelés és a karrier között, mindezért nyilván a férjet hibáztatva, amiben igaza is van, meg nem is. Szóval láttunk már ilyet, és nem biztos, hogy a vasárnap esténket ilyesmivel akarjuk tölteni.

Rémálom a szupermarketben

Mondanom sem kell, hogy a Szerethető (Lovable – Elskling) című norvég film nagyon nem ezt hozza, bár magasan indít: a főszereplő, Maria (Helga Guren) egy nagybevásárlás során éppen fizetne, amikor is a bankkártyáját elutasítja a gép. Semmi baj, van egy másik bankkártyája, de valamiért azt is elutasítja. Közben egyre nő mögötte a sor, az emberek pofákat vágnak, a két gyerek pedig, akikkel a bevásárlást abszolválja, felmászik a futószalagra, kibontja és ki is borítja a chipses zacskót, nevetve még birkózni is elkezdenek.

Mindez másodpercek alatt történik, a kamera is ide-oda mozog, követve a helyzet hektikusságát, Maria pedig telefonál valakinek, hogy utaljon pénzt a bankszámlájára, mert nem tud fizetni. Utána már csak azt látjuk, hogy a két gyerekkel és a málhával a hátán hazaér,

A két nagyobb – az előző házasságából származó – gyerek éppen indul az apjához, de előtte még biztosítják az anyjukat, hogy mennyire gyűlölik és megvetik, a nagylány egyenesen az arcába vágja, hogy egy percig sem bírja itthon tovább, és inkább az apjához költözik (aki megint csak nem a megbízhatóság bajnoka, de ezt most hagyjuk).

A legnagyobb félelem: a válás

Ez már így leírva is maga a rémálom, de Maria érdekes módon itt még kedvesen mosolyog, próbál úrrá lenni a helyzeten – hogy majd mindent a férje nyakába zúdítson, amikor az több hét után hazatér egy olyan útról, amelyet a munkája miatt kellett elvállalnia, és amelyről közösen döntötték el, hogy így lesz.

Nagyon-nagyon ismerős mondatok röpködnek, és meg kell hagyni, Maria esze vág, mint a borotva. A férj, Sigmund (Oddgeir Thune) minden bátortalan megjegyzésére, védekezésére olyan érvekkel csap vissza, amire nehéz lenne azt mondani, hogy nem igaz, mégis érezzük, hogy ez valahogy nem oké. Nem csoda, hogy Sigmundnak egy idő után elege lesz, és gyakorlatilag kimondja Maria legnagyobb félelmét, azt, hogy válni akar.

Ekkor borul meg csak Maria igazán, kapkod fűhöz-fához, nem érti, mi miért történik, amikor ő annyira meg akart felelni mindennek és mindenkinek, erőn felül vitte a családot, a háztartást, csak annyit vetett fel, hogy most már hadd foglalkozzon ő is egy kicsit a munkájával, szeretne feltöltődni, máshol is kiteljesedni, mint abban, hogy megtörli a kisfia fenekét kakilás után.

Mélyben húzódó aknák

Ez még mindig nagyon ismerős, sokat hallott, és így leírva talán közhelyes is, de a film már ezt is izgalmasan tálalja, a nagyobb bombák felrobbantása után pedig elkezdődik a mélyben húzódó aknák detektálása. Segítségünkre van ebben egy csupa szív pszichológusnő (Heidi Gjermundsen), akinél Maria némi unszolást követően ott ragad – miután Sigmund köszöni, de már a párterápián sem akar részt venni –,

Szándékosan nem írom azt, hogy „önismereti munka”, mert persze, az, de ezzel máris leszednénk a filmről azt a finom aranyporréteget, ami végig ott ragyog rajta, a legkilátástalanabb helyzetekben is. Látjuk visszajátszva a korábbi jeleneteket, de nem úgy, mint régen a Családi körben Ranschburg Jenővel. Néha vicces, néha szívet tépő jelenetek követik egymást, aminek során Maria újraírja, újra elbeszéli a saját történetét, és szép lassan elkezdi látni, mi is zajlott benne, amikor maga sem tudta, mit miért tett.

Ebben a folyamatban kulcsfontosságú a Maria és az anyja közti jelenet: apró utalásokból, momentumokból rajzolódik ki Maria gyerekkora, és ott, annál a szülői asztalnál sok mindenre rájön. Hogy pontosan mire, az minden nézőben másképp rezonálhat, hiszen a filmet nézve mindenki a saját útját is járja. Ezzel együtt nem lehetne úgy írni róla, hogy ne vegyük el a ráismerés élményét, bizonyos mechanizmusok gyökere ugyanis nagyon hasonló lehet.

A pokol fenekén

A filmben nincsenek látványos képek, egy norvég kisvárosban vagyunk, Oslo is távolinak tűnik a munka szempontjából. Vannak kávézók, barátok, emeletes házak, norvég mintás pulcsik és visszafogott, de pontos színészi alakítások. Maria szerepében Helga Guren néha nagyon szép, kedves és emberi, de a film meri vállalni azt is, hogy a pokol mélyén,

Sigmund meglepetésre nemcsak álompasi, de álomférj is, aki egy hosszú út után azt mondja, milyen jó hazajönni, és őszinte szeretettel öleli át a feleségét. Oddgeir Thune karaktere már-már zavarba ejtően tökéletes, jóképű, a munkájában sikeres, de simán bevállalja a gyerekeket, szót ért velük, időnként hülyéskednek, de időre el is készülnek. Még a feleségével is megértő – hogy mégis miért történik kettejük között az, ami, erről szól a film.

Ebben segít a pszichológusnő, akit Heidi Gjermundsen olyan kedvesen alakít, hogy mindannyian egy ilyen melegszívű „anyára” vágyunk, akinek nem kell megfelelni, és aki betakar, ha fáradtan ledőlünk a kanapéra. Vagyis kielégíti a bennünk élő sérült, elhagyatott gyermek szükségleteit, miközben finoman konfrontálja a felnőtt énünket, hogy miben áll az ő felelőssége – de ez már csak a film utáni beszélgetésben került szóba.

Gyógyulási folyamat

A film premier előtti vetítésének nézői ugyanis szerencsések lehettek, hogy részt vehettek egy ilyen elemzésen is. A Cinema City Filmünnep keretében kerekasztal-beszélgetést rendeztek Gyárfás Dorka kulturális újságíró és Rácmolnár Lili pszichológus részvételével, és a telt házas vetítés után szinte mindenki ott maradt, hogy ezt is meghallgathassa. Sőt, a nézők is olyan remek kérdéseket tettek fel, ami tovább mélyítette az élményt, Rácmolnár Lili pedig olyan válaszokat adott, ami az idő rövidsége ellenére is érthető, hasznos és megvilágosító erejű volt.

Egy film nyilvánvalóan sűrítve mutatja be, hogy mi is zajlik egy terápiában, de egy alkotás – film vagy könyv – is lehet olyan hatással az emberre, ami elindít gyógyulási folyamatokat, segít szembenézni a félelmeinkkel, a veszteségeinkkel,

A filmben szerencsére nem hangzanak el olyan szavak, mint a parentifikáció, a narcisztikus sérülés, a tudat alatt követett minták és a különböző megküzdési módok, de ezekről manapság annyit hallhattunk már, hogy talán össze tudjuk kötni – ha nem, az se baj.

Lehet, hogy valakit Lilja Ingolfsdottir filmje (ő a rendező és a forgatókönyvíró is) indít arra, hogy megkapargassa a saját gyerekkori mintáit, akár úgy, hogy komolyabb önismeretbe kezd, hiszen itt végignézhet egy ilyen szempontból sikeres folyamatot. De ha „csak” beülünk a moziba, akkor is garantált a filmes élmény. A Szerethető című alkotást 2025. január 16-án mutatja be a Cirko Film.

9/10