Érthetetlen, miért találnak egymásra, megérdemeljük, ha bedőlünk képzelt vágyainknak

A női főszereplő (Laura Dern) Oscar-díjas, a rendező (Susannah Grant) Oscar-díj-jelölt, a vágó (Kevin Tent) kétszeres Oscar-díj-jelölt, a férfi főszereplő pedig maga Liam Hemsworth... Ebből is látszik, hogy egy történetet elmesélni, főleg ha romantikus, nem könnyű, az alkotók hiába dolgoznak sztárokkal. A Magányos szívek menedéke elvileg románc a Netflixen, Marokkó szépséges tájain játszódik, csak éppen romantikusnak nem mondható, mert a történet sem nagyon hihető.

Igen, talán ez a film legnagyobb baja: nem hihető. Ha már romantikát akarnak elénk tolni, hagyni kellene, hogy üssön, fájjon, érezzük, hogy a szerelem mindent, de tényleg mindent legyőz, akkor is, ha abba mindenki belepusztul. 

Ez a film azonban ránk akarja erőltetni egy 50+-os írónő, Katherine Loewe (Laura Dern) és egy harmincas pasi, Owen Brophy (Liam Hemsworth) meg sem születő szerelmét. Nem, nem a két főszereplő közötti korkülönbséggel van a gond, hiszen ha a szerelemnek dúlnia kell, hát akkor dúljon; ha pedig lassan, észrevétlenül születik, oson a pitvarokon, kamrákon át az erekben csöndesen, akkor bújjon a bőrünk alá. A gond ott van, hogy a Magányos szívek menedékében

A színészek között nincs kémia – a helyes vagyok, híres és okos, vagy éppen sármos és kigyúrt még aligha ok a feromonok áradására, vagy ha mégis, akkor a szerelmet pontosan így kell megölni a filmvásznon. Úgy és azzal, hogy el akarjuk hitetni, hogy ez most tényleg szerelem, miközben nem az. Bár lennének csak barátok, azzal semmi gond nem volna. Igaz, a filmiparban olyan kategória nem nagyon van, hogy barátkozós, vagy ha mégis, az pont ilyen lehetne.

Nincs kémia, nincs szerelem

S hogy két kiváló színész ennyire nem tudja elhitetni, hogy vágynak a másikra, az annak köszönhető, hogy a filmbéli karakterek között sem nagyon zizeg semmi. Katherine és Owen olyannyira kétdimenziós alak, hogy ennyi erővel az űrben is lebeghetnének, szkafanderben. Nehezen hisszük el, hogy magányosak, s hogy a szívük dobbanása a történet bizonyos pontján éppen ugyanakkor és ugyanazért hagy ki.

Pedig a történet lehetne izgalmas és egzotikus. Arról szól ugyanis, hogy néhány író Marokkóba utazik, alkotótáborba vonul. A hely pazar, szinte luxus. Nappal írnak, este, éjszaka buliznak, ismerkednek, kirándulnak. Minden, de tényleg minden adott ahhoz, hogy a történet érdekes legyen. Ehelyett minden csak toporog. Mélység nélküli karaktereket látunk, hihetően kibontott történet nélküli szereplőket, és

• Katherine-ről azért kellene elhinnünk, hogy magányos, mert egyedül van és társaságkerülő,
• Owenről meg azért, mert a barátnője, aki frissen híressé vált írónő, inkább az írók között érzi jól magát, nem pedig Owen izomtól feszülő mellkasán pihenve.

Már azt sem lehet nagyon érteni, hogy Owen egyáltalán minek ment Marokkóba, de ez mindegy is, hiszen ott van. S ha már ott van, unatkozik, elindul felfedezni a környéket, s mit tesz a forgatókönyvíró, Katherine is éppen elhagyja a rezidenciát, hogy valahol, távol a többiektől írni tudja regényét.

Bedőlt románc

A közös kirándulás pedig elgendő ok arra, hogy a két elvileg tudunk kellene, hogy mitől ilyen roppant magányos lélek egymásra találjon. Nem, Owen nem gerontofil, és nem, Katherine nem a fiam lehetnél, de megkívántalak írónő, ennyire azért nem megyünk mélyre, de valójában érthetetlen, miért talál egymásra Katherine és Owen, miért érzi úgy, hogy a másik nélkül nem is tudna élni. Ráadásul éppen azt látjuk, hogy erre nagyon is képesek. 

A filmet, ha menti valami, akkor az az ígéret, hogy Marokkó szép ország, a tájat szépen lehet fotózni. Nézhető film, Ben Smithard operatőr bédekkerhangulatú alkotása,

A végkifejlet pedig éppannyira nem őszinte, mint amennyire az egész film sem az, csupán ránk erőltetett románc. Ülünk otthon, a Netflix el akarja hitetni velünk, hogy ez is szerelem, és megérdemeljük, ha bedőlünk képzelt vágyainknak.

4/10