Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek

Könnyű belátni, hogy a drogfüggőség témakörét már számtalan módon feldolgozták, körbejárták. Elég kétséges, hogy a témában lehet újat mutatni és mondani. Miklós Ádám dokumentumfilm–rendező új alkotásában, a Mélypont érzésben erre tesz kísérletet. Nagyon úgy tűnik, hogy sikerrel. 

Miklós Ádám két magyar fiatal (Szilveszter és Boróka) leszokási kísérletét követte picivel több mint egy éven keresztül. Mindeközben a két szenvedélybeteget a Megálló Csoport segítette a leszokásban. Az alapítvány különlegessége, hogy olyan tevékenységeket kínálnak, amelyek egyszerre segítenek a szer- vagy viselkedési függőség leküzdésében, valamint az élet rendbehozatalában. Ráadásként hosszú évek óta tiszta, egykori szerfüggő segítők mentorálják a hozzájuk fordulókat.  

Csapdák a labirintusban

Boróka és Szilveszter esetében a fal- és sziklamászás jelenti azt az elfoglaltságot, amely közelebb viheti őket a leszokáshoz. Az utóbbi évtizedekben szabályos sporttá váló tevékenység nyit utat számukra az önismeret és az akaraterő megacélozása felé. A legjobb, hogy a „mászás” felszínre hozza azokat az elhibázott megküzdési stratégiákat, amelyek a függőség táptalaját jelentik. A megoldandó feladat rendre szembesíti őket azokkal az előnyeikkel és hátrányaikkal, amelyeket a leszokási folyamatban is figyelembe kell venniük.

Tudják, hogy milyen könnyű újra kábítószerhez nyúlni. A dokumentumfilm egyik nagy erénye, hogy bemutatja a mentor szerepének fontosságát. Roland (Boróka és Szilveszter segítője) évtizedes tapasztalattal rendelkező addiktológusokat megszégyenítő módon tudja, hogy pontosan mikor bátorítsa Borókát, hogy melyik pillanatban kell kijózanítani az önmagától éppen elalélni készülő – már harminc napja tiszta – Szilvesztert. 

Szeretet nélkül

Biztos vagyok benne, hogy a Mélypont érzés nem a falmászós jelenetek miatt lett jó dokumentumfilm, de nem is azért, mert olyan sok újat tud mondani a kábítószer-függőségről. Azért jó, mert rámutat a függőség körülményeire. A transzgenerációs problémákra, arra, hogy 

A családon belüli erőszak, az elhanyagoló és bántalmazó szülő, a másság meg nem értésének és elfogadásának hiánya vezet oda, hogy a függőségre hajlamos, a biztosan kijózanító valóság elől menekülő ember végül kábítószerekkel töltse be a szeretetkapcsolatok híján betölthetetlen űrt.

Ki vagyok én? 

– ez a kérdés az alkotás tételmondata. Mert a kérdés körüljárása vezethet csak el odáig, hogy a két fiatal maga mögött tudhassa szenvedélybetegségét. Önmaguk és szűk környezetük feletti szemlélődéssel, valamint akaraterővel juthatnak közelebb a szermentességhez. A dokumentumfilmből kiderül, hogy ha a belső munkát nem végeztük el alaposan, akkor hiába állunk a mennyország kapuján, hatalmas bukás vár ránk. 

A Mélypont érzés című dokumentumfilmet nézve az is világossá válik, hogy nem kenhetünk mindent a bántalmazó vagy a minket meg nem értő szülőkre. Képessé kell válunk a megbocsátásra, az önmegértéshez és önelfogadáshoz minden értelemben fel kell nőnünk – persze mindezt egy olyan világban, ami az infantilizmust táplálja, és azt akarja, hogy maradj szenvedő, irányítható és gyermek.

Pátosz és színjátszás

Az alkotást csak az újra és újra megelevenedő pátoszos jelenetek rontják le. Sajnos van számos olyan epizód is, amelyben a két főszereplő a színjátszás határait súrolja. A kameráknak köszönhető szereplési kényszerük biztosan nem tesz jót a Mélypont érzésnek. 

Sokszor látjuk tanújelét a bizonytalan operatőri munkának, aminek következtében a mozi képi világa is megbicsaklik olykor. Sokszor erőltetett fókuszokat kapunk. „Ha Boróka sír, akkor jöjjön egy jó kis közeli, uhh, ez már túlzás, vissza.” De mindent összevetve abban biztosak lehetünk, hogy aki megnézi a Mélypont érzés című dokumentumfilmet, kap valamit, és ez már önmagában nagy dolog manapság. 

7/10