A szezon vicce a Kung Fu Panda 2.

Paradigmaváltás! Forradalom! Itt a történelem első egész estés animációs filmje, amelyik a felnőtt nézőket nem szívós-füves poénokkal akarja szórakoztatni!

Nyomasztó előérzetem volt a Kung Fu Panda 2. előtt. Csak valami szörnyűség sülhet ki ebből, gondoltam, hiszen az első rész végére Po megtanult kungfuzni, márpedig a fő humorforrás az volt, hogy a panda béna, kövér és nem tud kungfuzni.

Na, de tényleg, hogy fogják folytatni? Megismétlik az összes poént? Fokozzák a tempót, hogy a fejzsizsegéstől a 3D-szemüveg lencséjére kenjük a sajtszószt és ne vegyük észre a sztori hiányát? Áthelyezik a cselekményt New Yorkba?

Már most lelövöm a poént: egyiket sem, ezért a folytatás még jobb és viccesebb lett, mint az eredeti, pedig az se volt nindzsahímzés.

A Kung Fu Panda 2. az Örjöngő Ötös mellett egy nagy hármasra, a lelkizés, a genyózás és a verekedés triójára épít.

A felnőttekből a legtöbb nevetést a két első elem, mármint a pátosz és az irónia folyamatos egymásra játszatása váltja ki. A kungfu-karate-kultúra egyik lényege, hogy a véres verekedések vagy önsanyargató edzések szüneteiben a résztvevők rendkívül patetikusan morfondíroznak az élet nagy kérdésein. Ez ugyanúgy igaz egy budapesti iskola tornatermében tartott kungfuedzésre, mint a híres karatefilmekre.

A KFP 2. úgy oldja meg a "mit műveljünk a pandával, ha egyszer megtanult verekedni"-kérdést, hogy Po manuális képességei helyett a medvelelket állítja a cselekmény középpontjába. Po csak akkor győzhet, ha megtalálja a belső békéjét, és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy milyen szépen tudja a kalapácsrúgást. A második részben emiatt Shifu mester lett az igazi poéngyáros, a felnőtt nézők egy idő múlva már a megjelenésekor nyerítenek, ami csakis jót jelenthet. Méréseim szerint már a 8 évesnél idősebb gyerekek is értik a pátosz ilyen kifigurázását, és csatlakoznak a hahotázó szüleikhez.

Egy túltáplált, boldog

Egy kövér, beérkezett medve belső békéjét mi más zaklathatná fel, mint valami sötét családi titok a gyerekkorából. Nem véletlenül a rajzfilmtörténet egyik legjobb vicces párbeszéde az, amikor Po megtudja, hogy az idős lúd nem az igazi apja. A második legviccesebb dialógus az, amikor a tigris hozza szóba ezt a kényes kérdést. Ennél már Borisz (9) is visongott a székében.

Az alkotók annyira sajnos nem akarták kinyalni a felnőtt nézők fenekét, hogy ezen a ponton behozzák Szexuális Zaklatás Pandát, pedig lett volna benne ráció.

A stáb tökélyre fejlesztette az animált verekedéseket is, na nem mintha ezek feltűnően gyengék lettek volna az első részben. A humor, a lendület és a bravúros koreográfia olyan egyvelege ez, hogy a látvány felér egy Tigris és sárkány típusú, valódi, röpködős kungfu-filmével. Annál, amit a kis hegyi falura támadó farkasok megleckéztetésekor bemutatnak az animátorok, egész egyszerűen nem lehet szórakoztatóbban verekedni. És a film úgy tud eközben még izgalmas is lenni, hogy nem beleznek ki senkit. Táj- és főleg városgenerálásban is kivételesen ügyes a KFP 2. csapata. És azt se felejtsük el, hogy ritka madár Lord Shenhez hasonlóan összetett jellemű főgonosz.

Kétszer is megnéztem a filmet, egyszer egy felnőttel, egyszer két gyerekkel. Mindenki vidáman jött ki a teremből, a nem hivatalos szavazás eredménye 3:1 lett a második rész javára, és ahogy az utolsó snittből kiderül, tuti, hogy lesz folytatás. Kell is a lelkierő az előzetes alapján borzalmasnak ígérkező Hupikék törpikék előtt, amin a gyerekek sajnos ijesztően sokat röhögtek.