Csak Charlize Theron jó a Hófehérkében

Már az év elején is egyértelmű volt, hogy az idei Hófehérke Vs. Hófehérke-meccset nem a Julia Roberts-féle giccsparádé nyeri meg, de a Universaltól azért többet vártunk volna az Alkonyat-franchise középkorba átkonvertált verziójánál. Charlize Theron és a díszlet gyönyörű, a törpéknek van pár jó viccük, minden más felejthető a Hófehérke és a vadászban.

Nem véletlen, hogy a filmet a hangzatos "Az Alice Csodaországban producerétől"-szlogennel reklámozzák: pont ugyanazok a hibái, mint Tim Burton félresikerült blockbusterének. A Disney exfőnöke, Joe Roth most is arra adott milliókat, hogy egy jól ismert mesét pakoljanak tele horrorisztikus elemekkel és befüvezve megálmodott, giccsbe hajló díszletekkel, a főszereplő ártatlan kislányból pedig kardos-páncélos Ripley hadnagy legyen. Sajnos a Hófehér és a vadász dark fantasynak túl vidám és érzelgős lett, A herceg menyasszonyához hasonló, kedves tündérmeseként viszont nem tud működni, mert nyomasztóan sok benne a vér, a sár meg a kibelezett kismadár.

A komor hangulat és a baljós látványvilág az elején még tökéletes. A szereplők mocskosak, izzadtak és minden második jelenetben térdig gázolnak a lószarban. A csábításra és királyölésre szakosodott boszorkány (Charlize Theron) nagyon gonosz, nagyon szép, ráadásul a textilt, illetve a hollótollakból készült nagyestélyit is ledobja: ha még a szexjeleneteit is premier plánban mutatnák, Trónok harca-duplaepizódnak is beillene az új Hófehérke.

A bűvös erdő denevérszárnyas rémei, kígyóvá változó faágai, és kannibál-kinézetű törpéi a 80-as évek fantasy filmjeinek (Legenda, Végtelen történet, Fantasztikus labirintus) legszebb hagyományait idézik, de a játékidő felétől sajnos annyi utalás és a kikacsintás gyűlik össze a kardozós műfaj régi klasszikusaira, hogy a hommage-hegy menthetetlenül maga alá temeti az amúgy sem túl erős sztorit.

Óriási probléma a filmmel, hogy a forgatókönyvet a totál kezdő Evan Daugherty és a filmtörténet második legnagyobb bukásaként számon tartott Alamo atyja, John Lee Hancock követték el, a rendező pedig egy névtelen senki, Rupert Sanders lett. A történet nyomokban tartalmaz ugyan beszélő tükröt, mérgezett almát, zsarnokoskodó mostohát és sápatag Hófehérkét, minden mást viszont nagyon bénán drótoztak össze az elmúlt száz év mozgóképes terméséből a Jeanne D'Arctól a Csillagok háborújáig.

A bizonytalan nemi identitású herceg (Sam Claflin) Robin Hoodként rabolja ki a lovaskocsikat az erdőben, a szénné gyúrt vadász (Chris Hemsworth) valójában Thor, csak baltára cserélték a kalapácsát, a kettejük között őrlődő főhősnő, Kristen Stewart pedig itt is ugyanolyan élettelen, mint az Alkonyat-szériában. Mint aki nagyon szeretne végre dugni, de fél, hogy attól minden érintett csak még szomorúbb lenne.

A törpékkel kiegészült csapat pont olyan kameraállásban vág át a hófödte hegygerincen, mint Boromir meg a többi Gyűrűk Ura-szereplő, láthatjuk a füstszörnyet a Lostból, a mellvértes Hófehérke tiszta Alice, vagyis nincs olyan pillanat a film második felében, ami ne volna ismerős egy korábbi blockbusterből.

A fáradt ötlettelenségbe csak a bányászokból tapló útonállókká vedlett törpék tudnak néha humort csempészni. Ian McShane brillírozik a bandavezér szerepében (bár néha előbújik belőle a Karib-tenger Feketeszakálla), Bob Hoskins profin hozza a fantasy zsáner kötelező varázsmanóját. A többi karakter viszont nagyon egyforma, utólag már meg sem tudjuk mondani, melyik nyakig trágyában úszó mélynövésű nyögte be a vár csatornarendszerében kommandózva, hogy ha valaki Hejhózni kezd, azt megöli.

IMDb: 6,8 pont

Rottentomatoes: 43 százalék

Index-ítélet: 5/10