Batman már megint csak képregényhős

Ez a Batman már nem az a harisnyában háztetőkről ugráló ripacs, aki rikító színűre mázolt idiótákat képel föl, ha elgurult a pirulájuk és hisztérikusan röhögve azt ismételgetik, hogy elpusztítják Gothamet. Christopher Nolan 2005-ben újrateremtette a mítoszt, de nem egy gótikus Disneylandben, hanem itt és most: a háborúban álló Amerikában. Nolannak amúgy nem volt túl nehéz dolga, hiszen nem álmodik mindig túlfényelt halloweent, mint a kilencvenes évek Batman-filmjeit rendező Tim Burton, és a Mindörökké Batmant összeeszkábáló Joel Schumacherrel ellentétben még van ízlése is. De ennél is fontosabb, hogy Nolan nem ragadt le az ötvenes évek bugyuta képregényfüzeteinél, hanem hajlandó volt elolvasni a nyolcvanas évek óta egyre sötétebb novellákat is, köztük Frank Miller zseniális képregényeit, a Sötét lovag visszatérését és az Első évet is.

A DC Comics és a filmes jogokat birtokló Warner már az ezredforduló óta gondolkodott, hogy hogyan lehetne feléleszteni a franchise-t, amit Joel Schumacher személyesen vert agyon egy rikítóan színes, tutti-frutti  ízű nyalókával. A szivarfüstös kreatív meetingeken szóba került egy vérben úszó japán verzió, sőt egy Clint Eastwoodot jelmezbe öltöztető bosszúfilm is, végül Nolan és a valóságra megtévesztésig hasonlító Gotham győzött.

A 2005-ös Batman: Kezdődik! azzal sokkolta a nézőket, hogy el tudta hitetni: Batman nem a happy meal menük dobozán él, hanem itt, köztünk, ebben a szürke, erőszakos, szemetes, málló vakolatú valóságban. Pedig egy hosszú, fekete köpenyben rohangáló maszkos fickót elsőre nem könnyű komolyan venni ebben a világban, még akkor sem, ha azért Chirstian Bale nem ácsorog fekete nagyestélyiben a buszmegállóban, és nem az a film csúcspontja, hogy kér egy dupla lattét elvitelre.

Aztán jött a Sötét lovag, amire bátran mondhatjuk, hogy minden idők legjobb képregényadaptációja. Mert bárhogy is játssza a túlmozgásos Jokert Puzsér Róbert a Mokkában, a trilógia második része tényleg nem egy átlagos szuperhősmozi kőarcú, jelmezes hőssel és világpusztító tervét az utolsó pillanatban elpofázó főgonosszal. És nem csak azért, mert a batmobil ebben a filmben már úgy néz ki, mint amit az iraki megszálló csapatoknak terveztek. A Sötét lovag hangulata Frank Miller legjobb képkockáit idézi, a párbeszédek beszippantanak, az akció jelenetek pedig tényleg megforgatják a nézőt, mint az elszabadult ringlispíl. Nolan túllépett a Pókemberen, az X-menen, túllépett a  mozgatható, gombnyomásra fenyegetően suttogó Batman-figurákon meg az egész fröccsöntött merchandisingon: a Sötét lovag egy mély gengszterfilm valódi erkölcsi dilemmával, valódi katarzissal és valódi feszültséggel. Mint a Szemtől szemben, csak Al Pacino maszkot visel, De Nirónak meg kicsit elkenődött a sminkje.

Nem meglepő, hogy a trilógia harmadik részét ezért annyira várták a nézők, mintha George Lucas és Peter Jackson közös sajtóvetítésen jelentették volna be, hogy a Csillagok háborúja 7 az egyben a Gyűrűk Ura 4 is lesz. És persze ennek a hisztérikusan toporgó várakozásnak köszönhető, hogy az első elmarasztaló kritikák után be kellett zárni a Rotten Tomatoes kritikai gyűjtőoldalt, mert megrohamozták a kommentezőket a Batman-jelmezbe bújt, szőrős orkok, hogy agyarukkal felökleljenek mindenkit, aki nem elég lelkes vagy csak csendben, szinte maga elé motyogva annyit mer mondani, hogy az előző rész azért jobb volt.

Pedig az előző rész jobb volt, mint A Sötét lovag - Felemelkedés. A trilógia befejezése már csak egy képregényfilm. Egy jó képregényfilm.

A történet nyolc évvel a második rész után kezdődik, amikor Bruce Wayne kastélya egyik csendes szobájában játssza egy bottal és némi borostával a megfáradt Doktor House-t. Csakhogy a film elején feltűnik egy gyönyörű tolvajnő, aki húszcentis magassarkúban lopakodik, mászik, sőt még a köríves fejrúgás is megy neki. De persze ez még csak egy romantikus komédia lenne szerelmes milliárdossal és a szerelmet tagadni próbáló szélhámossal, ha nem jelenne meg Gothamben Bane, a maszkban gyilkoló zsoldos is, hogy csapatával elpusztítsa az egész, retkes, korrupt várost. Egy vérbő Darth Vader, csak kabrió maszkban szuszog.

Tökéletes kezdés, talán csak Anne Hathaway vörös szája kelt gyanút: nem lehet, hogy ez a nő még seggig sliccelt miniszoknyában, vagy szűk kezeslábasban sem tudja hozni a kurvás macskanőt. Ez lenne a vibráló erotika Batman és a szexi tolvaj közt, vagy most ez a családi verzió illedelmesen pukedliző kóristalánnyal?

Aztán ahogy megy előre a történet egyre több jel mutat arra, hogy ez a film hülyére vesz minket, vagy valamivel szebben: megpróbál új nézői csoportokat megszerezni a franchise-nak. A világ még mindig szürke, Gotham ugyan most nem Chicago, hanem New York, de azért nem kézzel festett mesevilág, hanem nagyon is mindennapian mocskos. A batmobil sem egy gótikus rakéta, sőt a valóság kedvéért még az amerikai hadsereg és a CIA is feltűnik a sztoriban, de mindez már csak a valóság díszlete, amit Nolan a képregény elé húzott fel paravánnak. Hogy az idősebb nézők ne gyanakodjanak, miközben a nagy kólát, meg a nachót eszik a Batman-menüben. Ezt a célt szolgálja az Occupy-mozgalom is, amit elég felelőtlenül kevertek a forgatókönyvírók a történetbe a hitelesség látszata kedvéért: ha szó szerint vesszük az utalásokat, hát a hőzöngő hippik először lámpavasra húzzák majd a milliárdosokat, aztán kiirtanak mindenki mást is.

Amikor pedig a film vége felé a rendőrök és a gonoszok pont úgy esnek egymásnak, ahogy csak tizenéves gyerekek tudják lerendezni a GI Joe-csatákat a nappali szőnyegén, már csak annak örülhetünk, hogy azért nem animáltak bele egy Jar Jar Binkset, csak hogy vicceseket mondjon. A Batman lezárása már a fiatal, tizenéves rajongóknak szól, akik a történetet majd úgy mesélik másnap, hogy aztán jött a Bruce Wayne és bumm-puff-kraccs, és a Macskanőt is elkapta azért cupp-cupp.

Persze lehet ezért haragudni Nolanra, de tulajdonképpen csak azt csinálta, amit a franchise megkívánt. Biztosította az utánpótlást, méghozzá nem is rosszul. A trilógia utolsó része ráadásul bepótolja az eddigi filmes feldolgozások mulasztását is: Batmant ugyanis sokszor mutatták már bosszúszomjas hősnek, szerelmes igazságosztónak vagy éppen különc milliárdosnak, de filmen még nem tűnt fel úgy, mint a városi hadviselés nagy stratégája. Pedig több száz Batman-füzet szól erről, persze a tizenéves képregényrajongók legnagyobb örömére.

Amíg az első rész főként Frank Miller képregényein alapult, a második pedig a Killing Joke és a Long Halloween című novellákat idézi, a Sötét lovag - Felemelkedés leginkább a Batman: No Man's Land füzeteiből merített. A civilizáció törvényein kívül került, anarchiába süllyedő Gotham és a rendőrökből, megfáradt szuperhősökből álló seregét hadvezérként mozgató Batman ezekben a történetekben bukkant fel először, és Nolan ugyan leegyszerűsítette a sztorit, de jól skiccelte fel a hangulatot, a reménytelenséget, és a mindennapi rettegést.

Sajnos azonban egy-két jól elkapott beállítás, és néhány jó jelenet nem menti meg a filmet, ami amúgy is legalább félórával hosszabb, mint kéne. Ráadásul a moziban ülve nem is nagyon derül ki, hogy hova is lett az a sok felesleges perc: az akciójelenetek látványosak, de összecsapottak, a színészek ugyan jók lehetnének, de nem kapnak elég időt a karakterre, a cselekmény pedig elnagyolt. Egyszerűen túl sok a szál, amit egy kézben akar tartani Nolan: megszületik egy új hős, kétszer is szerelmes lesz Batman, a hősök megmentik Gothamet, Bruce Wayne helyre teszi a gonoszt, és a saját gerinccsigolyáját is. Kútba ugrunk Afrikában, és közben lezárul az összes első rész óta húzódó konfliktus is. Csoda, hogy nem marad idő Batman lelkére és az ellenfél motivációi is kimerülnek annyiban, hogy nagyon fájt neki, ezért most nagyon gonosz?

A Sötét lovag - Felemelkedés ezzel együtt mégis képes beszippantani a nézőket. Bruce Wayne már alig hörög a maszkban, de azért még mindig lendületesen pofozza péppé a mellékszereplőket. Nyárra pedig nem kell ennél több. Kár, hogy ha láttuk az előző részt, nem tudjuk nem észrevenni, hogy azért ennél több van ebben a maszkos fickóban. Index-ítélet: 8/10