Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A Merida egy gyönyörűen megrajzolt, de mérsékelten szórakoztató animációs film lett, ami biztosan nem fog olyan kultikussá válni, mint a Toy Story, a Szörny Rt., a Némó nyomában vagy a Fel. Már a Verdák 2-nél érezhető volt, hogy a Pixar egyre gyengébb a rendhagyó gyerekmesékkel kombinált, felnőtteknek szánt kikacsintásokban, és a Toy Story 3-mal is csak azért sikerült kasszát robbantaniuk, mert a jól bevált brandhez ugyanaz az csapat (John Lasseter, Andrew Stanton és Lee Unkrich) nyúlt vissza, akik 99 óta gyűjtik az Oscar-díjakat a kandallópárkányra.
A régi Pixar-csapatnak már semmi köze Meridához, ami sajnos nagyon meglátszik a végeredményen. Az új rendező, Mark Andrews neve nem cseng túl jól, hiszen többek között az ő gyatra forgatókönyve miatt bukott meg a John Carter. Brenda Chapman tipikus másodvonalbeli rajzfilmes, aki alig volt aktív a 98-as Egyiptom hercege óta, a stáblista ászának szánt Steve Purcell pedig már régen nem az a harsány humorú, zseniális geggyáros, akit a 90-es évek Lucasarts játékaiból megismertünk.
A Meridában nincsenek szerethető főszereplők. Sehol egy szőrös kis szörny, színes halacska vagy hülyén vigyorgó autó, akiket a McDonalds kölyökmenüjéhez lehetne figuraként csomagolni, hogy még hónapokkal később is röhöghessünk a beszólásaikon és újranézzük a filmet. Pedig a mese ígéretesen indul: Merida, az öntudatos skót hercegkisasszony hímzés és pukedlizés helyett jobban szeret lovagolni és harcolni, ám amikor a zsarnokoskodó anyja férjhez akarja adni valamelyik hegyi klán idióta trónörököséhez, az erdei banya segítségét kéri, hogy változtassa meg a sorsát. És ahogy az a mesékben lenni szokott, az ártó boszorkánymágia több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt.
Viszont a komoly múltú, mindig is virtuóz ötletekben tobzódó Pixartól óriási csalódás egy hagyományos tündérmesét látni. Ráadásul olyat, ami minden második képkockájában valamelyik Disney-klasszikust vagy a konkurencia sikerrajzfilmjét másolja. A Meridában rengeteg elem ismerős lehet korábbról: az anyja ellen lázongó, női egyenjogúságért harcoló Merida pont olyan, mint Aranyhaj, csak neki nincs szerelmi szála, és egy egész szerverparkot beizzítottak, hogy szőke gyurmaparóka helyett hajfestékreklámokba illő vörös frizurát borzolhasson össze.
Az íjászversenyen nyílvesszőket átlövő, álruhás hős a létező legnagyobb Robin Hood-klisé, a mágiával medvévé változtatott rokon bénázásán pedig már a Mackótestvér idején is bealudtunk. Egyedül a bocskoros-büfögős-baltalengetős középkori hangulat működik a filmben, de ez se valami forradalmi ötlet, mert a Pixar legnagyobb piaci ellenlábasának számító DreamWorks már 2010-ben elsütötte az óriási bevételt generáló Így neveld a sárkányodat-ban.
A felejthető karakterekért cserébe azért elképesztő 3D-orgiát kapunk. Az utolsó háttérfigura haja is szálanként lebeg a szélben, beleszédülünk a madártávlatból mutatott skót hegyek látványába, a baljós köd pedig szinte már a széksorok közé gomolyog a vászonról, és a szabadban játszódó jeleneteket markánsan áthatja a kelta mítoszok és angolszász rémmesék egyedi hangulata. Kár, hogy fordulatos sztori már nem jutott mellé.
IMDb: 7,7 pont
Rotten Tomatoes: 77 százalék
Index-ítélet: 6/10
A 90-es éveket még ma is a rajzfilmdizájnnal készült, fergeteges humorú PC-s kalandjátékok aranykoraként szokás emlegetni. Nem véletlenül: a Lucasarts ekkor készítette az olyan klasszikusait, mint a Monkey Island, a Day of the Tentacle vagy a Sam & Max Hit the Road. Ez utóbbi játék egyszemélyes hajtómotorja Steve Purcell volt, aki képregényrajzoló animátorként keveredett olyan félistenként tisztelt író-programozók közé, mint Ron Gilbert és Tim Schaefer. Steve Purcell már a 80-as években megrajzolta képregényben a fedorakalapos nyomozókutya (Sam) és az agresszív vérnyúl (Max) hihetetlen kalandjait, amikből 92-ben vicces pont'n click játékot, 97-ben pedig egy hasonlóan őrült rajzfilmsorozatot készített, miközben minden létező Lucasarts-játékhoz rajzolt egy-két borítóképet vagy karaktert.
A Sam&Max rajzfilmsorozat után Purcell George Lucas másik cégéhez, a CGI-effektekben utazó Inustrial Light & Magichez ment át, ahol ő is aktívan részt vett a Monkey Island-animációs film előkészítésében - nem rajta múlt, hogy a tervet végül kidobták, Ted Elliott pedig átvitte a sztorit a Disney-hez (így született meg a Johnny Depp-féle Karib-tenger kalózai). Ted Elliott után nem sokkal Steve Purcell is a Disney stúdió környékén tűnt fel: karakterterveket és sztoriötleteket szállított a 2006-os Verdákhoz és a hozzá kapcsolódó kisfilmekhez, benne volt a 2009-es L'ecsó kreatív stábjában, az idén debütáló Meridában pedig, több évtizedes animációs és geggyáros múltja miatt forgatókönyvírói és társrendezői posztot kapott.
A Lucasartstól a Pixarhoz kerülő Purcell karrierje egyébként nem egyedi életút. A Pixar eredetileg a Lucasfilm kis CGI-stúdiója volt Graphics Group néven, csak a válásába és a Howard a kacsa bukásába belerokkanó Lucas 5 millióért eladta Steve Jobsnak, a szintén a Lucasfilmnél kezdő John Lasseter pedig Oscar-halmozó óriáscéggé duzzasztotta fel.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
