Woody Allenből beszélő poszter lett

Az ikonként tisztelt rendező egyetlen jelenet erejéig látható a francia elsőfilmben, a többihez csak ürügy. Kár, hogy nem vonták be a forgatókönyvírásba, sokat dobott volna az egydimenziós történeten.

Woody Allen. A legtöbben miatta fognak beülni a filmre. A Párizs – Manhattan című francia romkom készítői ugyanis hatalmas marketingfogást csináltak abból, hogy egy megszállott Woody Allen-rajongót találtak ki főszereplőnek, aki a bálványt ábrázoló poszterrel vitatja meg élete történéseit. A film azonban téves elvárásokat kelt, a hús-vér Woody Allen-fanoknak csalódniuk kell. Még akkor is, ha a mester azért csak megjelenik az egyik jelenetben.

Az elsőfilmes rendező, Sophie Lellouche pedig rengeteg jellemző elemet igyekezett belepakolni a művébe. Depressziós kamasz fekszik az ágyon, a háttérben Ella Fitzgerald énekel, a polcon Shakespeare, a CD-k között Cole Porter, az ágy mellett Manhattant ábrázoló giccstárgy és egy halom kedélyjavító gyógyszer. A szoba falát beborító hatalmas Woody Allen-kép a híres rendező hangján osztja az észt, méghozzá a filmjeiből kivett idézetek formájában. Hiába ugrunk nemsokára tizenöt évet az időben, a rajongás még mindig ugyanúgy meghatározza a harminc körüli Alice életét, mint serdülő korában. Hátravan tehát a felnőtté válás, amit a felső tízezerbe tartozó szülők úgy próbálnak elősegíteni, hogy férjet vadásznak a gyógyszerészként dolgozó lánynak.

Nagyjából ennyi az egész, közben meg zajlik a tiszteletadás a bálványnak. Alice (Alice Taglioni – Topmodell a barátnőm, Vadászpilóták) időről időre újranézi a Woody Allen-életművet, a gyógyszertárban személyre szabott terápiát talál ki a vásárlóknak kölcsönadott DVD-kkel, de nem lel olyan partnerre, aki a megszállottságát értékelné. Fény derül közben egy-két addig titkolt problémára a családban, ezért a családtagok a Rejtélyes manhattani haláleset jeleneteit idéző nyomozásba kezdenek szeretteik után. A bárányba beleszerető orvos figurája is felbukkan az Amit tudni akarsz a szexről... című opuszból, de sajnos nem válik integráns részévé a cselekménynek.

Nem jött létre a Párizs–Manhattan tengely

A fordulatokban meg-megvillan a franciás humor és báj, és azzal is el lehet lenni egy ideig, hogy a néző a Woody Allan-utalásokat figyelgeti. A baj az, hogy a cselekmény váza, a forgatókönyv roppant híg. Hiába 77 perc a film, sűrűsége még ennek a hossznak sem igazán felel meg, nincsenek fajsúlyos jelenetek, amik kitöltenék az időt, kevés az élmény. Azokat sem tudjuk nagyon biztatni, akik szeretik a habkönnyű francia romantikus vígjátékokat, mert ez abból is a bugyutább fajta, tele közhelyekkel, akár a történetvezetést, akár a zenehasználatot nézzük, nem beszélve a filmben a felébredés, a felnőtté válás magasztos pillanatáról (még a poszterletépés is megtörténik). Woody Allen egymaga nem bírja elvinni a hátán az egész alkotást. A figurák, Alice és Victor, az élet realista felfogását képviselő udvarló mesterkélt jeleneteken bukdácsolnak keresztül, és közben arról vitatkoznak, hogy a Woody Allen-filmek felkészítenek-e az életre. Többször felteszik Alice-nak a kérdést, hogy miért éppen Woody Allen, ezért azt várjuk, legalább erre csattanós választ kapunk a végén, de ezt is kihagyja a film.

Woody, miért éppen ez a film?

Nem jellemző, hogy az immár ikonná vált 75 éves direktor a sajátjain kívül mások filmjében játszana, utoljára a hat évvel ezelőtt készített Füles című munkájában láttuk a vásznon. Erős a gyanú, hogy a rendezőnő, Sophie Lellouche saját kislányos álmainak filmre viteléről van szó, a fikció ugyanis szinte a valóságba vált, amikor a bálványozott öregúr színre lép a hotelben, klarinétjával a taxira várva. A tehetség nagy szerencse, de az élethez bátorság kell, mondja a Manhattanben a Woody Allen játszotta Isaac a tizenhét éves Tracey-nek (Mariel Hemingway) – itt a poszter mondja ugyanezt Alice-nak, de ennek nincs jelentősége a történet szempontjából. Hacsak annyiban nem, hogy Sophie Lellouche-nak, akinek mindössze egyetlen rövidfilmjét jegyzik (azt is tizenhárom évvel ezelőtt készítette), ha már szerencséje nincs, bátorsága feltehetően volt, amikor rávette a mestert a szereplésre.

Bár ha számba vesszük, hogy Woody Allen éppen koncertkörúton járt a zenekarával Európában, Párizshoz amúgy is régi szerelem fűzi, és nem sokkal a film gyártása előtt forgatta le az Éjfélkor Párizsbant, könnyen belekeveredhetett a szituációba, hogy eljátssza önmagát a slusszpoénnak szánt jelenetben. Nyilván legyezgette nárcisztikus hiúságát az ötlet, de nem valószínű, hogy el is olvasta a forgatókönyvet. Így legalább egy jelenet erejéig felemeli kicsit a filmet, hogy aztán a lezárással belefulladhassunk a málnaszirupba.