John Dillingerrel a hd végzett

John Dillinger nagy kaliberű népihős Amerikában: a 30-as évek legsármosabb bankrablójáról annyit én is tudtam, hogy a nőknél csak a Clark Gable-filmeket szerette jobban, és pont ez okozta a vesztét. 34-ben egy mozi előtt lőtte le az FBI, amikor a szeretőivel kijött a Manhattan Melodrama premierjéről. Dillinger életútja igazi hollywoodi gengszterfilm-alapanyag, hollywoodi sztárokkal állt neki az ismert rendező, ami első blikkre is rontja az összélményt, az a videós látvány.

A film sztoriügyileg rendben van: pofátlanul merész bankrablások mellett tele van szerelemmel és árulással. Michael Mann gyönyörű jelmezekkel és fülbemászó jazz-zel idézte fel a 30-as évek világát, jó karakterekkel már kevésbé látta el a mozit. Oké, a nők szépek és kihívóak, főleg Marion Cotillard, de a maffiafilm mégiscsak a vasalóállú férfiak műfaja. Itt alig látunk markáns arcot, nincsenek jó dumák, és mivel az összes kalapos-nadrágtartós zsaru úgy néz ki, mint a géppisztolyos gengszterek, lehetetlen követni, ki kit lő hátba.

Christian Bale darál, tévéfilm minőségben

Még a két húzókarakterért sem tudunk izgulni. Christian Bale csak egy kőarcú nyomozó a sok közül, Johnny Deppről meg az első perctől tudjuk, hogy meghal a film végén, mivel az életrajzi filmeknek már csak így szokott vége lenni.

Nagy probléma még, hogy Michael Mann belezúgott a hd-kamerába, mert a néző csak szív ezzel. A Miami Vice-ban újszerű és ütős volt a remegő kép, és dramaturgiailag is jól működött: a szemcsés, éjszakai jelenetekre rá lehetett fogni, hogy a zsaruk vették videóra a lövöldözéseket. A tűéles képpel Mann most is a távolságtartó, dokumentarista vonalat akarta hangsúlyozni (ha már az íróként elsunnyogta a drámát), de az ötlet visszájára sült el. Végig olyan érzésem volt, mintha a Discovery csatorna béna Dillinger-portéfilmjét nézném, csak tévé helyett óriásvásznon. Meg azzal sem lehet kimagyarázni, hogy a harmincas években videólátványos hd-vel vették volna az akciót.

A valóság így nem hiteles. Michael Mannak Dillinger helyett Christian Bale karakterére, Melvin Purvisra kellett volna fókuszálnia, és legalább olyan jól megírni az egymáshoz való viszonyukat, ahogy a Szemtől szemben-nél tette. Mert a Dillinger-bandát üldöző mintazsaru valójában ugyanolyan hidegvérű gyilkos, mint a bankrablók, de Bale faarcán egy másodpercig sem látszódik bűnbánat, és azt sem tudjuk meg, miért lett belőle ez a harcikutya-mentalitású, öltönyös hóhér. Pedig Purvis megzakkant Dillinger halála után, lelépett a Dillinger miatt kialakított FBI-tól.

A fél percben megvillantott, Casinót idéző konspirálást is ki lehetett volna bontani. Eszerint Dillingert a chicagói maffia ölette meg, mert nem nézték jó szemmel, hogy önerőből lett gengszterkirály, és az ámokfutásával a szervezett bűnözésre irányította az FBI figyelmét.

Három szereplő azért mindenképpen ott volt. Az első természetesen Depp, bár neki megtilthatták a színészi játékot, nehogy véletlenül Jack Sparrowsan modoros legyen. Végig késpenge szájjal, és az arcába húzott kalappal látjuk, csak akkor mosolygott, ha Marion Cotillard-dal randizott: „Szeretem a baseballt, a filmeket, a whiskyt, a gyors kocsikat, és téged. Akarsz még valamit tudni rólam?”

Látványos akciójeleneteket kizárólag a Blöffből ismerős Stephen Grahammal vettek fel. Ő játssza Dillinger pszichopata bűntársát, Baby Face Nelsont, aki úgy lövi halomra vigyorogva az FBI-ügynököket, mint valami beszívott Rambo. A nagydarab Adam Mucci pedig az egyetlen zsaru (Reinecke ügynök), akinek megjegyezzük az arcát: ingujjra vetkőzött, nőket verő, brutális vallatótisztként abszolút ellentéte a finom ízlésű gengsztereknek. Ezek a poszt-vadnyugati, zabolátlan antihősök hozták fel 7/10-esre a filmet.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!