Scifi lézerkard nélkül

2010.01.05. 15:21 Módosítva: 2010-01-05 16:50:38
David Bowie fia régimódi, történetmesélős kamarascifit csinált, de a Moon így is az utóbbi idők legjobb filmje lett. Vigyázat szórványos spoilerveszély!

Még hogy a scifi az olyan, hogy számítógéppel renderelt űrhajók süvítenek spirálban szállva, meg négyfejű, nyáladzó szörnyeket gyilkolnak plazmavetővel! A scifi valójában egy gondolatkísérlet, ahol a világ nem csak egy látványos díszlet, hanem segít a témára fókuszálni a történet lencséit. Vagyis az eszeveszett lézerkardozás nem csak a dolby hanghatások meg a duplaszaltóval mészárló Darth Maul miatt fontos, hanem mert jól szemlélteti a jó és a rossz végletekig leegyszerűsített harcát.

Ha így nézzük, akkor a Hold az utóbbi évek egyik legjobb scifije. A Stalker és a 2001 Űrodüsszeia örököse, ami nem arról szól, hogy akkor milyen látványos is számítógéppel animált rakétát lőni a Hold sötét oldalára, hanem, hogy mégis milyen ha az ember totálisan magára marad, és aztán még maga ellen is fordul. Vagy hogy mennyire veszélyes, ha a tudomány elembertelenedik. Vagy hogy mennyire vagyunk kibékülve magunkkal. Vagy bármi másról, amit csak rá tudunk csíptetni a Vizy E Szilveszter, Czeizel Endre és Réz András közé kifeszített értelmezési horizontra.

Ennél többet egyébként nem is lehetne elmondani a Holdról, anélkül, hogy lelőnénk a poént, legfeljebb még hozzátehetnénk, hogy a rendező Duncan Jones David Bowie fia, hogy a robot angol hangja Kevin Spacey, és hogy az egész rohadt jó.

De mivel már a trailer is elárulja a csavart, ezért lelkiismeret-furdalás nélkül, a spoilerezőket fenyegető pokol (valószínűleg a Hatodik érzéket kell szerencsétleneknek végtelenszer loopolva nézniük az örökkévalóságban, úgy hogy mindig elfelejtik, hogy Bruce Willis halott, de a film első jelenete után a rendező kajánul mindig a fülükbe súgja) rémképétől nem rettegve jelentjük ki, hogy a főszereplő találkozik saját magával. Vagyis inkább a klónjával.

Persze azért sem félünk a csavart elárulni, mert ezzel még semmit nem mondtunk el: a film nem egyetlen poénra fut ki, nincs csattanó, amikor a fejünkre csapunk a moziban, hogy baszdmeg erre nem is gondoltam. A rendező azzal játszik el, hogy mit tesz három év magány a Hold sötét oldalán az emberrel, meg hogy mi történne akkor ha hirtelen nem mi lennénk az egyetlen saját magunk az univerzumban. Ha elveszne az egyediség isteni érzése.

Éppen ezért nincs is főhőse a Holdnak, mindegyik Sam Bell ugyanolyan fontos, és a legmegrázóbb az, hogy erre ők is csak a film legvégén ébrednek rá. (És ez még mindig nem spoiler.)

Persze a kerettörténet az energiát a Holdon magányosan arató kombájnvezetőről teljesen idióta, de legalábbis logikátlan és következetlen. Persze mindegy is ez: a Hold, mint minden jó scifi egy gondolatkísérlet, az elképzelt világ pedig a papundekli labirintus, amibe az író-rendező behelyezi a kísérleti egereket.

Sam Rockwell persze jól érzi magát ebben a kamarascifiben, jól adja, hogy ő az ő, meg egy másik ő, aki éppen gyűlöli őt, de azért saját magát is. Mindenki ilyen szerepről álmodik, főleg ha Oscart-akar nyerni, ehhez képest a megértő robotot alakító Kevin Spacey csak a nagy név cameóját kapta.

Mindezt meglepően alacsony költségvetésből, mindössze 5 millió dollárból hozták ki, ráadásul élvezhető látványvilággal, és extra méretű, az egész eget beterítő Földdel együtt. Persze nagy űrcsatákra nem futotta volna ennyiből, de ahogy már szó volt róla, ez egy scifi. Tudományos-fantasztikus irodalom.