Az Asztalfőn Vincze Ottó, aki szódával tolta a krémeseket

Kedvenc étele a halászlé, olyannyira, hogy az ismerősei időnként ezzel szokták meglepni. Vincze Ottó már kamaszkorában is magára főzött, mostanában a különféle húsok sütésében jeleskedik. A neves futballista azt vallja, hogy mindennap egyre jobbá kell válnunk!

Milyen ízekre emlékszik vissza szívesen a gyerekkorából?

Édesapámék ózdiak, édesanyámék viszont alföldiek, így annak idején gyerekként mindkét nagymama főztjét kóstolgathattam. Apai nagymamám vasárnaponként tyúkhúslevest készített, aztán a főtt húshoz többféle szószt is kínált: egresszószt, sóskát, parajt, fokhagymamártást, paradicsommártást. Nagymama mindig versenyeztetett minket, gyerekeket. Azt mondta, hogy ha megesszük a levest, akkor választhatunk a zúza, a szív és a máj között. Emlékszem, az öcsém nagyon lassan ette a levest, mert nem szerette, én viszont tizenkét kanálmerítéssel megettem az egészet.

Anyai nagymamámnál libából vagy kacsából főzték a húslevest, ami kicsit zsírosabb volt, de azt is szerettem. Az alföldi házban volt egy éléskamrájuk, s abban mindig legalább kétféle sütemény volt. Imádtam a nagymama zserbóját, a házi krémesét, a befőtteket, a lekvárokat, a szörpöket. Nagyon édesszájú voltam, és ez felnőttkoromra is megmaradt: sokszor a fociedzések után betértem a budai Rigó Jancsi Cukrászdába, ahol a pincérek legnagyobb csodálkozására két hagyományos krémest, két francia krémest, egy képviselőfánkot és fél liter szódát rendeltem...

Az ételek közül gyerekkoromban a sóskamártást és a spenótot is szerettem, egyedül a tökfőzelékkel nem voltam kibékülve. Egyszer Fried Sanyi bácsi, aki megkapta a mesterszakácsi címet, olyan tökfőzeléket készített nekem, hogy kénytelen voltam megváltoztatni a véleményemet erről az ételről, ugyanis nagyon ízlett.

Az ünnepek pedig... Egy kiadós húsleves nélkül nincs karácsony, és halászlé ma is mindig kerül az asztalra. Be kell vallanom, hogy rajongásig szeretem a halászlét, mindenféle formában, csak friss legyen a hal: képes vagyok bárhová elutazni, ha valaki szól, hogy felfedezett egy éttermet, ahol jól főzik a halászlét. Mivel sokan tudják, hogy ez az egyik szenvedélyem, időnként vidékről is meglepnek kóstolóval. De nagyon szeretem a pacalpörköltet is, Szarvason olyan különlegeset ettem, amibe még a marhalábszár is bele volt főzve.

Mikor kezdett el a magától, önmagának főzni?

Tizenhat éves koromban a svájci Sionba költöztem, ott jártam iskolába, s közben focizni tanultam. Akkor ettem életemben először rózsaszínre sütött bélszínt, bárányhúst, különféle frissen sütött halakat és zöldsalátákat, sajtfondüt; egy új világ nyílt ki előttem a gasztronómia területén. Az iskolában volt a reggeli és a vacsora, de hétvégeken kaptam zsebpénzt, amiből bevásároltam, s így aztán elkezdtem főzni magamnak.

Emlékszem, először madártejjel próbálkoztam: felhívtam édesanyámat telefonon, aki elmagyarázta, hogyan kell csinálni, de nálam volt nagymama szakácskönyve is, így az abban leírtakat is megpróbáltam felhasználni. A kezdeti sikereken fellelkesülve elkezdtem főzni tésztákat különféle feltétekkel, készítettem paprikás krumplit, rakott krumplit és tejberizst is.

De külföldi útjain azért végigkóstolt mindent, ételt és italt?

Huszonöt évig jártam a világot a csapattal, s ezalatt mindent megkóstoltam, amit lehetett. Egyszer Teheránban játszottunk egy nemzetközi tornán, ahová nyolcórai utazás után nagyon éhesen érkeztünk meg, így a vendéglátók azonnal asztalhoz ültették az egész csapatot. Kedveskedni akartak, így az egyik helyi specialitásukat főzték meg, ami nagyon hasonlított a csirkemellre. Én legalább három adaggal ettem belőle, s mire végeztünk, megtudtuk, hogy kígyóhúst ettünk. Nekem semmi bajom nem lett, de néhány csapattársam olyan gyomorrontást kapott, hogy két napig lázasan feküdt az ágyban.

Nagyon szeretem az arab konyhát is, Tunéziában főtt bárányfejet ettem kuszkusszal, aztán roston sült bárányherét és egy olyan főzeléket, amit még az arabok közül is csak nagyon kevesen szeretnek.

A borokat már itthon megismertem. Nagyapáméknak volt egy borospincéjük, a háznál árulták a saját borukat meg a máshonnan beszerzetteket is. Sokszor a pincében bújócskáztunk, s ilyenkor belekóstoltunk a borokba, de nem ittunk sokat belőlük. Később, huszonhét éves koromban találkoztam egy magyar focistával, akit Franciaországban vezettek be a borfogyasztás rejtelmeibe. Gondolta, továbbadja a tudását, ezért egyik alkalommal főzött valamit, s elkezdte ecsetelni, hogy melyik ételhez milyen bor dukál, hogyan kell a bort lehűteni, dekantálni. Ezeket a találkozókat többször is megismételtük, és egyre jobban ráéreztem a dolog ízére. Olyannyira, hogy mára komoly borgyűjteményem lett.

Olyan élvezettel mesél róla, mintha még most is érezné az ízeket!

Minden apró dolognak tudok örülni, de néha elkeserít az emberek irigysége, s az, ha valami jót szeretnék megvalósítani, és mégsem támogatnak ebben. Amíg aktívan sportoltam, mindig azt mondogattam magamnak: „amikor felkelek, arra kell gondolnom, hogy ma még jobb leszek, mint tegnap.” Amikor elértem valamit az életben, azonnal új célt tűztem ki magam elé, s addig dolgoztam rajta, amíg el nem értem, mert nem szeretek veszíteni.

Ha lehetne egyetlen kívánságom, azt kérném, hogy legyen belőlem még egy, és az a másik Vincze Ottó utazza be a világot, ismerje meg a különféle kultúrákat, és élje szabadon az életét, mert én a fociutánpótlásnak szenteltem az életemet.