Retek a hely neve, pedig itt minden pirospaprika

Lehet, hogy divat a retró, annak is többnyire az übergagyi változata, nem bánom, szóljon az isten véled, édes Piroskám, meg a Stux, ez utóbbi persze már egy másik retró, ez a retróba bugyolált retró, olyan, mint a dupla panír. Nem bánom, de kulináris szempontból a retrót javasolnám mindenképpen idézőjelbe tenni.

Mert mi értelme van annak, hogy egy alsófekvésű szocialista élüzem menzájáról szalajtott étellel traktáljunk külföldieket, azzal a dumával, hogy most ők a valódi, autentikus magyar házias konyhát kóstolhatják paprikás, nokedlis, hokedlis, kockás terítős, vájlingos, csiribiri kék dolmányos, paprikafüzéres díszletben, népi motívumos tányérból, csirizes foszlós kenyérrel.

Egy retró múzeumban – amely egyébként létezik, éppen abban az utcában, ahol a Retek étterem – még el is tudnám képzelni, hogy korrekt magyarázószövegek kíséretében avatnák be az idelátogató időutazókat, mindenkit a saját felelősségére, a legvidámabb barakk korabeli étkezési kultúrájába. Kóstolgathatnák a lisztes, tejfölös-vizes, keserű paprikás leveseket meg a felismerhetetlenségig fakéreggé száradt csirkemelleket, i tak dalse.

Elbűvölő hely a Retek. Tényleg az. Még akkor is, ha mindenből tízszer annyi van itt, mint az az én ízlésem szerint kellene. Émelyítő, de ezt nyilván csak én érzem így. Aki messziről jön, és nincs tisztában az elsekélyesedett urbánus parasztromantikába oltott, egy-egy kiragadott motívumában amúgy bájos tárgy együttes hamisságával, az tágra nyílt szemmel csodálhatja a színes hímzéses soha nem volt, nem lesz Magyarországot egy huszonöt négyzetméteres helyiségben. Ehhez még adva van egy harminckét fogat villantó mosolyú házigazda, akitől minden, vendéglátással foglalkozó ember csak tanulhatna. Mindent tud, minden hangszeren játszik, és őszinte. Pont.

Az sem mellékes körülmény, hogy ez a kis gyöngyszem, ez a kis hímzett tulipános láda, ez a csipkés-mángorlós istenadta kulináris szentély aktuálisan Budapest háromezer és nem tudom hány száz étterme közül a tizenegyedik legjobb a nemzetközi, elfogulatlan, független Tripadvisor, vagyis az oda posztolgató vendégek véleménye szerint.

Van olyan, hogy kolbászkrém, bár ez nem nagyon tartozik a magyar szokásrendbe. De mit tudják ezt a gyanútlan turisták. Végül is ha egyszer egy országban, ahol kolbászból van a kerítés, és még azon túl is minden a kolbászról szól, ott semmi különös nincs abban, hogy krém is készül belőle. Azt már nyilván nem tudják, hogy a konyhán, igen dicséretes módon, „a mindent felhasználunk, semmi ne menjen kárba” jegyében a kolbászvégeket ledarálják, és mustárral, tejföllel – mondom, tejföllel, nem hiszek a leírt szónak, azért ismételgetem – krémesítenek, rákenik egy darab kenyérre, és hogy mindjárt az elején tisztába legyünk, hol is vagyunk, megszórják őrölt paprikával. Nincs ezzel baj, csak egy kicsi: az említett két savas krémesítő nem tesz jót a kolbásznak, kérem ezt nekem becsületszóra elhinni. Köszönöm.

Jöjjön a pruszlikmisztérium: ha magyarul eszel, nem hagyhatod ki a lángost és a lecsót, ha ezen túl vagy, akkor elmondhatod, hogy ettél már magyarul. Krumplis lángos. Vastag, ropogós, de bévül foszlós. De, ó, egek, mi történt, csak nem beszökött az a fránya modernizmus a pruszlik rojtjai közé: egy csokor borsóhajtás éktelenkedik az előre csomagoltan kapható sajtreszeléket imitáló készítmény tetején, mintegy beleolvadva a tejfölbe.

A lecsó a magyar kulinária csúcsterméke, és ez most komoly, semmi mosoly. Nem volna baj, ha az összetevők frissességéről szólna, ám ha nem, hát nem. Az viszont talán elvárható, hogy a paprika és paradicsom aránya kiegyenlített legyen, és netalántán az sem baj, ha nem valami übersavas, hanem gyümölcsösebbe hajló paradicsomot használunk. Jelen esetben a paradicsom erősen bepaprikázott savas krémként vesz részt az akcióban, ami igencsak embert próbáló összeállítás, amit eléggé el nem ítélhető módon újfent borsóhajtáscsokor koronáz.

Ki mondta és mikor, hogy a gombaleves magyar vagy magyaros étel?

Ki volt az? Itt, a Retekben megkaptam a választ. Ha a levesben, legyen az bármilyen, készüljön bármiből is, van egy csipetnyi liszt, tejföl meg őrölt paprika, akkor biztos magyar. Hogy aztán a kissé gumisra főtt csiperkegomba mennyire képes megízesíteni a levest, az már másodlagos kérdés, jelen esetben ez nem sikerült, de gyanítom, hogy nem is erőlködtek túlságosan, pedig csak gombaesszenciát kellett volna főzni gombából, és aztán némi zöldségleves hozzáadagolásával létre is jöhetett volna egy gombaízű gombaleves, amit már a paprika meg a tejföl sem tudott volna közömbösíteni. Na, majd legközelebb.

A kanál megáll a gulyáslevesben, olyan sűrű, így mondják. De miért kéne megállnia a kanálnak a levesben, főleg, ha ez kizárólag annak köszönhető, hogy sikerült a „nemzeti emblémából”, a „magyar rebellió” szimbólumából közönséges paprikamocsarat kotyvasztani. Akkor tényleg megáll a kanál benne. Meg a szó bennszegik. Komolyra fordítva a szót: a gulyásleves legyen leves, legyen persze paprikás, de a paprika semmiképpen ne sűrítőanyagként kerüljön bele, hanem ízesítőként, és nem mellesleg színezőként is, nehogy összekeverjék még valami mással. De azért az talán nem nagy kérés, hogy a paprikán kívül villanjon fel valami húsos, zöldséglevesre emlékeztető íz is. Nagyon hálás lennék.

Érthető a paprika iránti olthatatlan szerelem, bár az utóbbi időben sok helyütt már sikerült echte magyart létrehozni paprika nélkül is. Most eltekintek a példák felsorolásától. De ha már paprika, legyen meg az akaratuk, még elszédülnének, mint kötéltáncos a szélben, ha eltekintenének a paprikától. Az meg kinek jó? Jön a turista, és ha észreveszi, hogy nincs paprika, csalódottan kifordul a helyről, vissza se néz. De szép is lenne. Utópia. A töltött káposzta sokat elbír, elvégre török eredetű, hódoltsági, kolonialista eledel, amit mára sikerült a paprikával magyarosítani. Ebben az esetben olyannyira, hogy még a töltelékben is jelen van, és éppen ez a probléma, mert valamilyen előzetes hőkezelés során sikerült bekeseríteni.

A paprika sem bír el mindent, hiába edződött magyar viszonyok közepette, jöhetett vesztes háború, sötét kommunizmus, bukott forradalom, álszocializmus meg rablókapitalizmus, a paprika egy dolgot nem tűr: a közvetlen hőhatást, attól bizony megkeseredik. Hogy mit keres a fáradt borsóhajtás a töltelékek tetején, azt már meg sem merem kérdezni.

Eddig legalább, ha némileg vitathatóan is, de egy magyarnak mondott nyomvonalon haladtunk. De mit kezdjek a mátrai borzaskával... Értelmetlen kompozíció, semmi köze nincs semmilyen, magyarnak elismert hagyományhoz. De ha már beleszuszakolták ebbe a kulináris műdalgyűjteménybe, akkor készítsék szakszerűen! A csirkemell, ha vékonyra szeletelik, rendkívül kényes jószág, egyetlen pillanat alatt kiszárad. Ha ezt még reszelt krumpli és tojás keverékébe forgatjuk, amúgy innen a „borzas” elnevezés, akkor még nagyobb az esély, hogy száraz fakéreghez hasonló állagot kapunk. Jelen esetben még a reszelt krumplinak se találom nyomát, legnagyobb bánatomra nem is borzas az a rostlemez-szárazságú, valamikor húsnak becézett tárgy. Az ágas-bogas csokor borsóhajtás sem segít. Help.

Nem vagyok fogadatlan védelmezője a turistajogoknak, de azért néha felbuzog bennem a fogyasztóvédelmi ösztön. Sajnálom azokat, akik ezzel az élménnyel távoznak, ennél azért sokkal kifinomultabb a jelenlegi magyar konyha, és nem a csillagosokra gondolok, hanem a tisztességes bisztrókra, kisvendéglőkre, megszállott kulináris lovagokra, akik reménytelen szélmalomharcukat vívják a fentebb taglalt jelenséggel szemben. Szóval: álljon már meg a menet.

Pierre    gasztroesztéta. A cikkben leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.