Bakancslistás, Insta-kompatibilis kávéház

Aki járt a 2000-es években a Central Kávéházban – amely ekkor már örvendetesen visszanyerte eredeti funkcióját –, emlékezhet a bejárattal szembeni bárpultra, ami gyakorlatilag „kitakarta” a hatalmas ablaktáblákkal és tükrökkel megépült grand cafét, nem érzékeltük tehát azt a monumentalitást, amit ez a legendás hely képvisel.

Az első és legfontosabb teendő tehát az volt a kávéház üzemeltetését átvevő Eventrend Group részéről, hogy felszabadítsa a bejáratot, így most aki a Centrálba érkezik, az eredeti, kétszárnyú, impozáns bejáraton léphet be: ha lepillant, látja az addig félig eltakart, korhű iránytűt a padlón, ha pedig előre néz, a tekintete rögtön be tudja fogni a kétosztatú teret, ami a szeme elé tárul.

Mégsem érezzük magunkat elveszve, az átalakításnak köszönhetően a hely nagyságát és otthonosságát egyaránt érzékeljük. Mindennek pedig megvannak a belsőépítészeti fogásai, amiknek az elemeit Kőrössy Zoltánnal, az Eventrend Group alapítójával és Hergenrőder Ildikóval, az enteriőr tervezőjével néztük végig, ahogy a kávéház finomhangolásának elemeit is a falak „kivilágosításától” a hatszögletű csempéken és a legyezőpálmákon át a ceruzahegy-motívumokig.

Modern nappali

A működtetést átvevő Eventrend Group képviselői ugyanis nem estek neki lángvágóval az átalakításnak, hagyománytisztelő módon épp csak annyit változtattak, hogy a hely hívogató és barátságos legyen, és megfeleljen a mai kor elvárásainak.

A Central Kávéház 135 éves intézmény, annak a kornak a szülöttje, amikor Budapest tele volt kávéházakkal. Akkor ezeket a helyeket nappali tartózkodónak építették, a puritán lakásviszonyok és a személyes találkozás lehetősége hozta be ide az embereket, hiszen más módon nem tudtak volna interakcióba lépni egymással. Hasonló találkozási pontot szeretnénk ma is létrehozni, ahol már a modern ember tudja nappaliként használni a kávéházi teret

– mesél Kőrössy Zoltán azokról a megbízói elvárásokról, amelyek megfogalmazása után aztán elindult a közös munka.

A hat-hét méter belmagasságú grand cafékban van egy „túlfújt” vendégtér – ma sem fordulhat elő, hogy ha valaki betér, ne tudjon leülni egy kávéra – és egy ehhez képest kicsi konyha. Az emberek itt hat-hét órát is eltöltöttek, nem voltak közösségi oldalak, ha valakivel találkozni akartak, akkor tudni kellett, hogy hova menjenek. „Ezek tehát elsősorban találkozási pontok voltak, és csak másodsorban vendéglátóhelyek” – mondja Zoltán. Régen egyébként nem az esztétikai élmény miatt építettek nagy belmagasságú kávéházakat, ennek praktikus oka is volt,

Ezeket a kávéházakat ráadásul mindig sarokra építették, aminek lehet valamilyen térelméleti szempontja, a hatalmas ablakok az osztott vendégterekből – ahol mindenki minden napszakban megtalálhatta az elbújási lehetőséget – egyből két utcára néztek. Ma nincsenek asztaltársaságok, nem jönnek össze az építészek, a jogászok, az orvosok húszan-harmincan találkozni, már nem így élünk, de anno ezek a kávéházak ennek a létnek a feltételeit teremtették meg.

Tradíció és progresszivitás

Mit ad ez a nagykávéház-érzés ma az embernek? Nem azt, hogy bridzselünk, vagy hogy négy-öt órán keresztül üldögélünk, az átalakítással mégis azt szerették volna elérni, hogy ez a típusú grandiozitás, életérzés a mai ember számára is átjöjjön. Ezért lett tehát fontos a historikus bejárat szabaddá tétele, hogy meglegyen a nagy kávéházba való megérkezés élménye, és a szimmetria is fontos hangulati elem, amit egyből érzékelhetünk.

Úgy érezhetem, hogy megérkeztem valahova, ami az európai kultúrkörhöz tartozik, amiből a világon csak néhány van, ilyen helyeket ma már nem építenek, és elkezdek együtt rezegni a térrel

– mondja Kőrössy Zoltán, aki szerint kevés 130-140 éves hely vagy márka létezik a világon, a Ford T-modell is „csak” 114 éves, ez is óriási érték tehát. Mindenki úgy emlékszik a Centrálra, hogy itt volt a Hét és a Nyugat szerkesztősége, itt dolgozott Babits, Kosztolányi meg József Attila, de ők nem az irodalomtankönyvek öltönyös idős bácsijai, hanem a kor celebritásai voltak, akik a 20-as, 30-as éveikben jártak ide, és akiket az óriási ablakokon keresztül nézhettek az emberek, s nem utolsósorban ők voltak a legforradalmibb kortárs írók.

A kávéházhoz az ő progresszív gondolkodásuk is hozzátartozott, amikor pedig az 1950-es, ’60-as években klubként működött a hely, akkor is olyan zenekarok játszottak itt, amelyek a zenei innovációt hozták be a magyar kulturális életbe. A Centrál tehát mindig magában hordozta a tradicionális létet és a progresszív gondolkodást, a történelmi falak közé mindig belopózott az újító szemlélet. Az átalakítás során is meg akarták tehát őrizni a történelmi értéket, de nem szerettek volna naftalinszagú hangulatot: legalább annyira igyekeznek megszólítani a húszas éveikben járó távol-keleti fiatalokat, mint amennyire a hely szelleme megérinti az idősebb hazai vendégeket.

Nagy és kicsi terek

A megbízói elképzelések tehát így álltak össze, ezután kezdődött a kooperáció Hergenrőder Ildikóval és a designercsapattal. A közös gondolkodást erősítette Meskó Zsolt, aki a színházi-rendezői szempontokat hozta be a vendégélmény megteremtésébe. A cél az volt, hogy a múltidéző hagyománytisztelet mellett a mai kor embere úgy lehessen a modern nappaliként működő kávéházban, hogy tudjon laptopon dolgozni, online meetingelni, megosztott közösségi térként tudja tehát használni.

Ehhez különböző hangulatú terek állnak rendelkezésre, mindenki meg tudja találni azt a helyet, ahol jól érzi magát. Az ablakokban vannak magas asztalok könyöklőkkel, van sarokasztal, valamint hosszúkás és körkanapé is, 

„Minden térnek nagyban és kicsiben is kell működne. A mikrokörnyezetem az asztalom és annak az ötméteres környezete, ennek kell összeállnia olyan egységgé, ami reprezentálja a nagy egységet is. A nagy terek trükkje az, hogy kicsiben is működniük kell” – mondja Kőrössy Zoltán. Utóbbit erősítik a könyvek, a régi tárgyak, a kicsi, barnás árnyalatú földgömbök, a korhű újságtartók, amelyek a hely szellemét sugározzák.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon, bár a századfordulón pezsgőbb kávéházi élet folyt, mint Bécsben, ötven évre megszakadt ez a kontinuitás, újra kellett tehát mindezt tanulni, ezeket a patinás tereket vissza kell foglalni. S ha már kávézunk, a nagy nemzetközi láncok helyett választhatunk olyan helyet is, ami a miénk, amiben benne van a saját kultúrtörténetünk.

Kilépni a zongorából

Az átalakítás előtt tehát egy nagy bárpult fogadta a belépőt, a pult mellett kellett beslisszanni, a falak és a burkolatok pedig sötétek voltak.

Olyan volt, mintha egy zongora belsejébe léptünk volna be

– meséli Hergenrőder Ildikó. A füstös arany- és piros színek, a narancssárga falak, a sötétbarna burkolatok aztán kivilágosodtak, a falak halványbézs árnyalatot kaptak, olyat, mint a mandulás macaron: Ildikó elmondása szerint a legnagyobb nehézséget a színárnyalatok megtalálása jelentette, mert ami piciben jónak tűnt, felfestve egy nagyobb részre „lekívánkozott a falról”.

Nagyon kicsi árnyalatokbeli különbségekről beszélünk, hidegségekről és melegségekről: van, amit egyszerűen nem fogadott be a hely

– magyarázza Ildikó, hogyan alakult ki épp az a meleg bézs vagy homokszín, amit most a falakon láthatunk.

A bárpult (ami az eredetinek egy része) átkerült a baloldali térbe: addig tologatták jobbra-balra, amíg meg nem találta a helyét – ez a tervezőasztalon előre nem látszik –, így most nem takar ki sokat az ablak látómezejéből akkor sem, ha valaki beljebb ül. A bárpulthoz hasonlóan – ahol esténként, amikor már zongora szól, bármixer dolgozik – a jobboldali térben lévő kávés konyha is közelebb került a vendégekhez, mert a munka látványa, zaja és illata a kávéházi lét alapja, s így mi is részesei lehetünk az élménynek.

A bútorok maradtak, ahogy sok más elem is a 2000-es évek felújításából, de hangulatában a kávéház mégis gyökeres változáson ment keresztül. Sokat festettek, sok kis tárgyat helyeztek el, és visszahozták például az óriási legyezőpálmákat, amelyek a korabeli képeken is látszanak. A növények fontos rendezőelvet jelentenek, otthonosságot adnak, a gondoskodás érzetét hívják elő, és 

Érzelmi alapú építészet

Bekerült a térbe tíz állólámpa is, ezek egyrészt mikrofényt adnak, másrészt lejjebb is hozzák a teret, ellenpontozzák a felülről jövő fényt. A világos, modern, hatszögletű csempével burkolt posztamensek szintén azt a célt szolgálják, hogy szeparálják a teret, és békésen megfér rajtuk, mondjuk, egy 1900-as évek eleji írógép.

Ildikó csak annyi útmutatást kapott, hogy a nagy teret föl kell szabdalni mikroterekre, ezt oldotta meg így, emellett a színharmóniával, a térhatárolókkal, a növényekkel és a sok kis tárggyal az érzelmekre akartak leginkább hatni. „Ez egy érzelmi alapú építészet” – mondja Zoltán. Az a cél, hogy a vendégeknek jó érzésük legyen, szerethető tér vegye őket körül.

Ha felnézünk a mennyezetre, az eredetihez egészen közeli színeket és formákat látunk a csillárok körül, Ildikó elmondása szerint ennek a mintavilága, ceruzahegyszerű motívumai, rozettái vezérfonalat jelentettek a tervezés során. A motívum- és formavilágot megtartva vitték végig a díszítést, ami a galéria falán, sőt a pincérek kötényén is visszaköszön.

A hely szelleméhez hozzátartoznak a versek, irodalmi alkotások is, ezek pedig megjelennek azon az irodalmi étlapon, amelyről a vendégek választhatnak akár egy Juhász Gyula-, egy Pilinszky-verset, de Presser Gábor-, 30Y- vagy Ákos-szövegre is rábökhetünk – lesz olyan pincér, aki el tudja nekünk szavalni. A külföldi vendégek sincsenek kizárva ebből az élményből, ők a Queen, John Lennon vagy David Bowie dalszövegeit hallgathatják meg.

Bakancslistás gasztrokollekció

Mindemellett az is fontos, hogy a hely jól fotózható legyen, akik betérnek, úgy érezzék, meg kell örökíteniük, annyira jól néz ki, és jól fog mutatni a közösségi oldalakon is. Minden összeállt tehát ahhoz, hogy 

Mert aki ide eljön, egyszerre fogja látni, hol ültek a legnagyobb magyar írók, és érezni azt, hogy a XXI. századi főváros pezsgő belvárosában talált egy kanapét magának. Legyen amerikai fiatal, londoni középkorú, vidéki vagy fővárosi látogató, itt kortól és nemzetiségtől függetlenül bárki otthonosan érezheti magát. Ezt segíti az időtlen, kellemes zenei kínálat is, ami olyan finoman szól a hangszórókból, hogy észre sem vesszük, csak azt érezzük, hogy jó itt lenni.

Zoltán végül elmesélte, hogy társaival kimondottan vadásszák azokat az ikonikus helyeket, amelyek sokkal többet jelentenek egy mindennapi vendéglátó egységnél, amelyeknek olyan üzenetük és egyediségük van, mint a Centrálnak is. Így állt össze az a budapesti bakancslistás gasztrokollekció, amelynek egységei a legfőbb épített látványosságok közelében vannak, s amelynek reprezentánsai a Centrál Grand Café mellett a New York Kávéház, amit a világ legszebb kávéházának tartanak, a Gundel, ami sokak szerint a leghíresebb magyar étterem, a méltán romantikus Városliget Café, a Spoon hajó, ahol szerelembe eshetünk Budapesttel, a Főőrség Kávéház a budai Várban, a Fakanál Étterem a csodálatos Nagyvásárcsarnok első emeletén vagy a Kossuth téri Séf Asztala étterem.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom az Eventrend Group közreműködésével jött létre.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)