Budán műanyag villával ölik meg az élményt, de legalább ehető volna

A baj nem jár egyedül. Ha nem vettem volna a fejembe, hogy életemben először sneakers típusú cipőt vegyek, akkor plázába sem mentem volna. Ezek a surranók a tudományosság álcája mögé rejtett vizuális környezetszennyezés plasztikmegtestesülései, emlékező talpbetéttel, felhőlépdelő, lélegző szörnyszülött lábbelik.

Cipőügyben bent ragadtam a múlt században: gyerekként sok időt töltöttem egy Pozsonyi úti cipészműhelyben, csendben ültem, és a cipészmestert figyeltem, ahogy a combja közé szorított, gurtnival a saját lábfejéhez feszített egy fémeszközt, amely kaptafa formában végződött. Arra húzta rá a félkész cipőt, talppal felfelé, és az ajkai között tartott gyufaszál vékony faszegecseket görbe kalapáccsal egyenként a talp szélébe ütögette, szabályosan egymás mellé, mintha gyöngyöt fűzne.

Elképzeltem, hogy milyen ruganyosan fogok járni, felhőkben lépdelni, ahogy egy legendás lengyel író, Marek Hlasko első irodalmi próbálkozásának címe is: Első lépések a felhőkbe. Na de ez sem tartozik ide.

Török és magyar

Felpróbáltam néhány ilyen surranót, illegettem magam a tükör előtt, lenéztem a lábamra, és nem ismertem magamra. Gyáva vagyok, végül megfutamodtam a saját régi, kissé viseltes, ámbátor még az igazi cipők családjába tartozó cipőmben.

Ám futtomban nem jutottam messzire, mert vesztemre mindez egy plázában történt, nevezetesen az Etelében. Ahol, rám jellemzően, az evőemeletre tévedtem, vagy hogyan nevezzem, ahol körbejárván először a török ételeket forgalmazó Titiz ételbárnál kötöttem ki, majd tettem egy elhamarkodott étkezési kísérletet a neves magyar Belvárosi Disznótorosnál is.

De egyelőre még a töröknél vagyok, ahol a döner kebab csábító illata bír maradásra. Nehezményezem, hogy a két húshegy közül egyik sem bárány. Van csirke, ami nekem merénylet a kebabos műfaj ellen, és van borjú, ami már közelebb esik a kebabról kialakult elképzeléseimhez: szaftos húscafatok, jó, rendben, húsforgácsok, szebben mondva, első vágatban sültebbek, ropogósabb szélűek, majd beljebb haladva szaftosabbak.

A borjúváltozat ára arra enged következtetni, hogy az talán tényleg borjú. Ahogy eszem, azt mormogom magam elé, hogy nem lehetek ilyen naiv ennyi év után, de mit tegyek, nem tudom megszokni, hogy a nyersanyagok megnevezése mára csak puszta értéktelen szavak sora, senki nem veszi komolyan.

Olcsóság, igénytelenség, drágán

Már azt is díjaznám, ha növendék marha lenne, de mindegy is, mert ez a nyesedék hús egy asztalosműhelyben elmenne faforgácsnak, csak húsnak nem.

A jégsalátacsíkok sztenderd, legalábbis erre, mifelénk, mégsem tudom megszokni, elfogadni sem, főleg, ha már tegnapiak, állottak, rossz ízűek. Frissen sem használnám. Olcsóság, igénytelenség, drágán.

Ezt a műfajt is lehet lelkiismeretesen művelni, válogatott friss anyagokból, szakszerűen, hitelesen. Én csak a gyanútlan fogyasztót védem, amikor itt szájalok.

De mielőtt belevágtam volna – bár az egész területen rendszeresített műanyag evőeszközök annyira silányak, hogy a belevág szó csak nagy fokú jóindulattal használható –, töltött sült padlizsánnal próbálkozom. Egész jól néz ki, állapítom meg. Kóstolva már kevésbé vonzó. Tocsog az olajban, jéghideg, sülhetett volna még tovább, az se ártott volna. És csak azért bátorkodom ezt szóvá tenni, mert nálam otthon mindennapos étel az egyben sült padlizsán, van benne gyakorlatom.

Van mit elrontani

Hentesnél, pultnál állva enni az egyik legszebb hagyomány. Külön fejezetet érdemel a gasztronómia nagykönyvében. Majd egyszer lehet, hogy nekiveselkedek. Annyi tudható, vagy inkább sejthető, elvárható, hogy a hentes-mészáros, aki elvben az első kéz a sorban, hogy a legjobb vágatokat, azonmód frissiben tűzbe veti, vagy zsírba, ahogy azt kell, és ott helyben, a tőkehúsos pult mellett sülve-főve kiméri, legyen az kolbász, hurka, oldalas, és minden egyéb cupákgazdag hentesfalat.

Ezért jár az ember a henteshez, akár hajlandó sorban is állni a belváros kellős közepén, félrecsapott nyakkendővel. Az se számít, ha a zsíros kezét a díszzsebkendőbe törli. Valami ilyesmi a Belvárosi Disznótoros, amely a nagy sikerre való tekintettel bemerészkedett ide, a plázába is ugyanazzal a kínálattal, amellyel meghódította már a fél belvárost.

Ha valamit nem kell magyarázni, túldumálni a magyar fogyasztóknak, az a megszokott hentesáru: császár, oldalas, máj, tarja, kolbász, hurka, meg a társai, combok, mellek és egyéb cupákságok. Köretnek paprikás hagymás tört burgonya meg effélék. A sláger a rósejbni, az mindent ver, abból soha nem lehet annyit sütni, hogy elég legyen, de a Belvárosi Disznótoros gondoskodik róla, hogy sose fogyjon el.

Itt, a plázában is halomban áll, nem is tudok neki ellenállni, hozzá meg sült kacsacombot párosítok, az is hentescucc, még pedig várhatóan a javából, mert mit lehet elrontani egy kacsacombon?

Mint kiderült, van mit rontani. Pedig szemre olyan, mintha omlósra sült volna, lelki szemeim előtt látom, ahogy finom érintésre lecsúszik a hús a csontról. Nem nagy ördöngösség, ez a minimum, ami elvárható egy kacsacomb esetében, bárhol készítsék is, ehhez nem kell drága, sznob étterembe menni, ezt minden hentes-mészáros tudja, vagy alagsori büfés, étkezdés, vásári lacipecsenyés: a kacsacomb húsa a saját súlyától leválik a csontról, és kész.

Vademberként sem az igazi

Külön kínszenvedést okoz a már fentebb említett, übersilány műanyag evőeszköz, amely nem képes megbirkózni nemhogy a kacsacomb sűrű kötésű, igencsak ellenállónak bizonyuló szövetével, de még egy salátalevéllel is alig.

Így sem könnyű, száz szónak is egy a vége: a kacsacomb készületlen, kemény, nem ehetetlen, de határeset, és akkor még finom voltam. Maradt a rósejbni, ami a legszebb időkre emlékeztet, vékony, némelyik féltenyérnyi méretű, ropogós, beérem azzal, sajnálkozva pillantgatok a kacsacombra, de hiába, csalódott tekintetem sem képes megpuhítani.

Nem akarok itt tovább nyavalyogni, meg okoskodni sem, az unásig ismételgetni, hogy csak azért, mert gyorsétkeztetésnek hívják – meg aránylag olcsó is, bár ez már csak illúzió –, ne legyenek túlzó elvárásaim, érjem be azzal, ami van.

Egyrészt ez az olcsóság már csak legenda, másrészt attól még a maga műfajában lehetne jó minőségű, lelkiismeretesen elkészített az egyszerűnek mondott étel. Ez a minimum.

Pierre gasztroesztéta. A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is. Ha lemaradt volna az előző heti Pierre-cikkről, itt elolvashatja.