A város újrafelfedezéséhez a Retrókorszak című túrát választottam, a Unique Budapest szervező csapat kínálatából, ami a szecessziós épületek után a legnépszerűbb útjuk. Ez a túra budapesti lakosként nem tartalmazott annyi új információt, mint a legutóbbi, de nem is ez a célja. Inkább az volt az érdekes, hogy a túravezető segítségével kicsit betekinthettünk a hazánkba érkező turisták ízlésébe, hogy mi érdekli őket Budapestből.
Eleinte nem voltam benne biztos, hogy mi is az a korszak, amit a túra be akar mutatni, hiszen akár a kilencvenes évek vagy 2000-es évek eleje is lehet retró. Ez esetben az előző érát, a 1963-tól 1989-ig terjedő korszakot, a gulyáskommunizmus időszakát hívják retrónak, ebbe akarnak bepillantást nyújtani, mivel a 63-mas amnesztiától számítottunk mi Romániához képest a legvidámabb barakknak. Amerikában inkább az ötvenes évek rockabillykorszaka számít retrónak, nálunk ez kicsit eltolódott. A nyugatról érkezőknek egzotikum a kommunizmus, ami nálunk nyomokban még mindig fellelhető.
A jó három órás túra a Ferenciek teréről indul, ahol a fényreklámok tanúskodnak legfeltűnőbben a korszakról. A szemem először egy fodrászat búráin akadt meg a magát neon-bagollyal hirdető antikvárium mellett, de ide sajnos nem tértünk be. A fényreklámok hőskorszakában állítólag azért gyártottak ennyi és ilyen esztétikus neonfeliratot, mert a metróépítésen és a lakótelepek felhúzásán kívül, ez volt az egyik módja megmutatni a Nyugatnak, hogy nemcsak ők a menők.
Első állomásunk az 1968 óta működő, nemrég átalakítva újranyitott, kifejezetten a retró szerelmeseinek szánt Ibolya presszó volt. A külföldiek nemcsak a bútorok, a panellakásokat földi paradicsommá varázsoló tájképtapéta vagy a kakilni rohanó Károly bácsi viszi vissza a múltba, hanem közelebbről megismerhetik a magyar limonádét, a pogácsát vagy a klasszikus vajaskenyeret. „A zsíros kenyér már határeset, de a nyitottabbak azt is kipróbálják” – mondta el Zsófi, a túravezető. Felvetődött bennem, hogy ha már egyszer retró, akkor miért nem egy rendes helyre viszik el a turistákat, mint a Bambi vagy a Pajtás önkiszolgáló, ahol tényleg minden úgy maradt. Az Ibolya inkább remake, Bécsből hozatott bútorokkal, pár eredeti darab, trendi tapétával, amilyet egy McCaféban láttam a környéken.
Az Ibolyából kilépve meglátok egy 10-es feliratot lufik közt. A Centrál tízéves, ami nevetségesen hangzik, hiszen már 1888-ban is létezett. Tíz éve nyitotta meg újra az expharmavitos Somody Imre. Utunk szempontjából azért volt érdekes, mert 1961-ben itt működött a Metro klub, amiről a Metro együttes elnevezte magát (aztán 1962-ben a Rákóczi, majd 64-ben a Dohány utcába költözött a klub).
Séta közben a külföldiek elcsodálkozhatnak olyan történeteken, hogy milyen rossz volt a lakáshelyzet, tátva marad a szájuk, ha megtudják, éveket kellett lakásra, autóra, telefonra, kazettára vagy Queen-koncertre várni. Én meg azon csodálkoztam el, hogy a túravezető szerint vannak szempontok, amik miatt Budapestet jobban szeretik a turisták, mint Prágát. „Prágának sokkal jobb a marketingje, de sokan panaszkodnak arra, hogy túl steril. Nekik jobban bejön Budapest. Nagyobb a belváros, több mindent lehet csinálni. Rendeztem már CEU-soknak is bulit, azt kell mondjam, fővárosunk külföldi diákként mennyország” – mondja. Abban egyetértett, hogy elég széles a réteg, akiknek mindegy mi van, csak lehessen inni.
Az akkori bevásárlófőutcán, a Kossuth Lajos utcán mentünk kifelé ezután, ez volt régen a kánaán, most meg halál. Itt voltak a legfontosabb áruházak, butikok, és az Úttörő Áruház, aminek helyén új irodaház áll, rajta óriási felirat „offices to let”. A 80-as években a körút, a Skála és a Kossuth utca volt a központ, amikor még ment az üzlet, az a mondás járta, hogy amelyik butikosnak nincs Mercije, az nem is butikos. Most ehhez a titulushoz már bőven elég, ha bírja fizetni a bérleti díjat. Elhaladtunk a Magyarok Háza mellett, ami a Szovjet Kultúra Háza volt, és most magyaros étterem van az aljában.
Budapest első aluljáróját, az Astoriát 1963-ban építették, addigra lett akkora a forgalom, hogy nem tudtak átkelni az úton. Az aluljáró jellegzetes, szocreál lámpás oszlopai nem díszből kerültek oda: azért olyan masszívak, mert tartják a plafont. Egyszer építkezés közben beomlott az aluljáró, munkásokat temetett maga alá. Szerencsére nem Darvas Ivánt, aki 1963-ban két hónapig dolgozott az aluljáróban, 56 után ugyanis nem adtak neki színészként munkát, ebből élt.
A következő állomás a Tisza cipőbolt. A külföldiek egyáltalán nem ismerik a Tisza cipőt, de el lehet nekik mesélni, hogy régen ciki volt, most meg bizonyos körökben az a jó. Azt is érdeklődve hallgatják, hogy hogyan szereztük be az Adidas cuccokat, és hogy jugó Adidasnak hívtuk, és az már nem is volt lényeges, eredeti-e.
Innen a Szimlpa kertbe viszik a turistákat, ahol a berendezés eredeti régiségekből áll, van Orion és Mecsek tévé is, imádják. Van bent egy Trabant, attól egyszerűen be vannak zsongva, beleülnek, vezetik, fotózzák. Aztán többnyire isznak. Innen a Elektrotechnikai Múzeum neonkiállítását megyünk megnézni, ami nekem nem újdonság, de egy csecsemőnek új minden. Ebben az utcában tudtam meg, hogy a környéken azért van (inkább már csak volt) annyi parókaszalon, mert ha egy ortodox zsidó lány férjhez ment, leborotválják a fejét a szokások szerint, és amíg visszanőtt, nem ártott mutatnia valahogyan.
Vicces, hogy a Kazinczy utcában lévő, rettentően csúnya, a hetvenes években ideiglenes épületnek felhúzott bádogház, a Magyar Táncművészeti Főiskola egyik épülete is bekerült a túraállomások közé. A környék azért is jó, mert Trabant vagy VW bogár mindig akad. A Király utcán benéztünk egy szemüvegkereteket áruló üzletbe, ahol egy félig magyar srác, Zack Tipton saját kézzel gyártott kereteit is árulják. Ez a túrához úgy kapcsolódik, hogy a bakelitből nyomott keretek szárain előfordulnak csitt-csatt hajcsatok, NDK-s pornóképek, és van sörnyitós is. Utoljára Herczeg Zoltánon láttam ilyen szemüveget, de Borbás Marcsinak és Gothár Péternek is van, sőt Elton John egyszer megvett egy egész kollekciót Londonban. Klasszikus szódásüvegkeret nem volt.
Ezután a volt Erzsébet téri buszpályaudvar felújított épületét csodáljuk meg, ami sok év üresen állás után most Design Terminálként működik, épp van benne egy kiállítás. 1949-ben épült, akkor nagyon sokat kritizálták, nnem azért, amiért mi még buszpályaudvar korában. Túl sok fajta kő volt benne, túl sok forma, nem volt elég műanyag a kor ízlésének. Azt is felhozták ellene, hogy akkoriban épült Chicagóban egy imperialista ház, amire nagyon hasonlított. "Nagyon modernnek számított, itt jelent meg először a primitív légkondicionálás."
Már itt elfáradtam a túrázásban, de csak ekkor mentünk át a Moszkva térre. Közben a metrón lehet retrózni, igaz, ezt a szakaszt pont felújították, de a kocsik még szovjetek. A Moszkva tér lepukkadt épületét is ideiglenesnek szánták, ha másra nem, arra jó, hogy lehessen a felújításával kampányolni. A XIX. században még agyagbánya működött itt, a téglagyárnak szállítottak, és az ásás miatt telente megjelent egy tó, télen ezen korcsolyáztak a környékbeliek. 1912-ben lett belőle Széll Kálmán tér. Igazi kaotikus csomópont, fiataloknak találkozóhely, ÁVH-soknak ügynöktoborzó (állítólag a Széll Kálmán miatt hívták kalefolásnak ez utóbbi tevékenységet). Most ukrán vendégmunkások, csövesek, punkok ugyanúgy megfordulnak itt, mint budai villájukba hazafelé haladók. A kiváló csövestanya azért is érdekes szociális szempontból, mert csak pár utcára van a Rózsadomb.
A Petró hús- és hentesáru mellett megyünk el a Fény utcai piac felé. "Lángost esznek a bátrabbak, de az old-school húsboltban elfogyasztott hurka-kolbászhoz nem igazán szoktak kedvet kapni." A Fény utcai piacot felújították 1997-ben, de a túravezető azért meg tudja mutatni rajta, hogy milyen egy klasszikus magyar piac, miket lehet kapni. „Csőváz!” „Szevasz!” – köszönt el pont két ivócimbora a Fény büfé sörözőnél, itt szokta megmutatni az idegenvezető nekik az Unicumot.
Mire a Millennárishoz érnek, szegény turisták már ki vannak purcanva. A Ganz Ábrahám gyártelepen szinte mindennel foglalkoztak egykor, erőműgyártástól hídgyártásig. Most kulturális központ. A végállomás mi más lehetne, mint a Marxim kocsma. A külföldieknek nagyon tetszik, hogy Lenin meg Kádár képei vannak kint, ehetnek egy „Marx álma” vagy „Választási ígéretek” pizzát, aztán indulhat az ivászat.
A túra az én ízlésemnek kicsit túl kommersz volt, szinte minden helyen lehetett valamit venni, lépten-nyomon bartert szimatoltam. Ennek ellenére tartalmas szórakozás, jobb, mint a buszon zötykölődni. Fő előnye, hogy a túravezetővel bármiről lehet beszélni az ide látogatóknak. Legtöbbször rövid időre érkeznek, a londineren és a pincéren kívül nem beszélnek magyarokkal. A hop-on hop-offos gagyitúrák elterjedésével piaci rés támadt, az igényesebb városnézésre vágyókat jó pár cég igyekszik kielégíteni kreatív túrákkal, sokan még csak gyakorolják.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
