Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM100 éves a világ második legnépszerűbb koktélja
Világkonyha
Minden étel és ital mögött ott rejtőzik egy történet, hol több ezer, hol alig néhány éves, némelyik közismert, másokat a feledés homályából kell előbányászni. De ha ismerjük ezeket a történeteket, gazdagabb lesz tőlük az ételek és italok íze, és azokról a korokról és kultúrákról is megtudunk valamit, amelyekben ezek a fogások és termékek megszülettek. Ezért indítottuk el a Világkonyha cikksorozatot, vagyis a Ma is tanultam valamit gasztrós változatát.
Hiába látunk lépten-nyomon minden egyes kiülős helynél krétával dekorált táblákat arról, hogy éppen mennyibe kerül az Aperol Spritz, az amerikai sajtó már megadta a kilövési engedélyt az agyonmarketingelt italra. A The New York Times egy ideális nyári koktélokat bemutató cikkének nemes egyszerűséggel az volt a címe, hogy az Aperol Spritz nem egy jó ital, az ízét pedig egy nyári délután elfogyasztott, cukros Capri Sun gyümölcsléhez hasonlították. A cikk elég nagy port kavart még májusban, mert hiába szólalt meg benne szakértő, hiába volt a célja az ismeretterjesztés, a lényeg teljesen egyértelmű volt: páros lábbal beleszállni abba, amit rengetegen imádnak. Hát hogy lehet az a vörös löttyöt meginni?
A The New York Times leginkább az alapanyagnak használt Aperolt és az általában keveréshez használt, édes és kevésbé jó minőségű proseccót kritizálta, mondván mindkettő szirupos, a belerakott jégtől még vizes is lesz, a spritz névre pedig nem igazán szolgált rá. “Ha az elkészült italodnak olyan íze van, mint a gyerekeknek szánt vitaminoknak, az rossz, és csak idő kérdése, mikor köszönt be a másnaposság.”
De ha ennyire beleszálltak az Aperol Spritzbe, akkor mi lehet az alternatíva? Mi lehet az, ami a világon létező össze koktél közül felválthatja a helyét? Szintén a The New York Timestól, pontosabban Jennifer Finney Boylan publicistától meg is jött a válasz: a Negroni. A Negroni, ami Boylan szerint tökéletesen megtestesíti a keserűségével 2019-et. Boylan arra nem számított, hogy ír egy ártalmatlan cikket arról, hogy mit szeret inni egy hosszú nap után, és nem sokkal később már írhat egy szinte ugyanolyan hosszú frissítést arról, hogy minden, amit készpénznek vett a koktél eredetéről, egyáltalán nem biztos, hogy úgy volt.
A Negroni egy rész Campariból, egy rész ginből, egy rész édes vermutból, és egy narancshéjből áll, jégre szervírozva.
A Drinks International felmérése szerint már ötödik éve a második legtöbbet eladott koktél a világon, meg az Aperol Spritzet is bőven lekőrözi népszerűségben, az olyan italokról nem is beszélve, mint a Mojito, a Manhattan, vagy az Espresso Martini. (Egyedül a bitter és whiskey keverékéből készült Old Fashioned előzi meg a listán.)
A Negroni keletkezésének története - legalábbis a kanonizált változat - a következő: gróf Camillo Negroni vagy 1919-ben, vagy 1920-ban besétált a firenzei Caffè Casoniba, és azt mondta, hogy kérne egy Americanót, csak legyen egy kicsit erősebb a szokásosnál. Az ott dolgozó Fosco Scarselli pedig a vermutból és Campariból készült italt nem a szokásos szódával, hanem ginnel ütötte fel. A gróf a sztori szerint annyira rákapott, hogy később rá kellett szólni, hogy ne igyon naponta huszat belőle. Negroni úr egyébként szeretett vadul élni, életének legendája úgy tartja, hogy az amerikai vadnyugaton is megfordult cowboyként és folyami hajókon játszó profi kártyásként, valamint - ez már biztosabb - vívást oktatott New Yorkban. A családja később előre bekevert Negronikat is árult. (A sztorit egy Luca Picchi nevű italtörténész dolgozta fel részletesen Negroni Cocktail: An Italian Legend című 2015-ben megjelent könyvében.)
David Wondrich a Daily Beastben megjelent cikkében megpróbálta felvázolni, hogyan is terjedt el a Negroni annyira, hogy a 2010-es évekre a világ egyik legnépszerűbb koktélja lett. A szerző megjegyzi, hogy ugyan a két világháború között találták ki a Negronit, a koktél a második világháború végéig nemigen jelenik meg semmilyen könyvben, cikkben, receptben. A Negroni grófról szóló történet sem más, mint szájhagyomány, bár legalább már a gróf létezéséről előkerültek dokumentumok.
Az is furcsa, hogy egy Campari-alapú koktél nem vált sokkal hamarabb közkedveltté. A cég már az 1920-as években Párizsban ugyanazt az agresszív reklámkampányt tolta, mint majdnem száz évvel később az Egyesült Államokban az Aperollal, rengeteg hirdetést vettek, nyitottak egy helyi leányvállalatot, és akár a világjáró gróf Negroni is találkozhatott a helyi bárokban Campari alapú cocktailokkal. Bár az is lehet, hogy már korábban, az Egyesült Államokban vehetett egy üveg Camparit, mert a cégnek az alkoholtilalmat sikerült kijátszani azzal, hogy “orvosi célra” árulta az alkoholt. Egy biztos: a második világháború végéig a Negroni semmilyen változatban nem tudott megkapaszkodni.
A Negroni sikeréhez kellett egy új életérzés,
ami a háborús időszak végén szétáradt Európában. Különösen igaz ez Olaszországra, ami a fasiszta időszak szigora és a háborús nélkülözés után hatványozottan kezdett hódolni az élvezeteknek, és az italoknak is. A Negroni első, nyomtatott receptje 1947-ből származik, egy nemrég felfedezett, akkoriban elég ritkaságszámba menő Cocktail Portfolio című gyűjteményből: ebben a bitter, a vermut, a gin és a narancshéj mellé egy kis szóda is járt.
...a keserű csodás a májadnak, a gin pedig rossz, a kettő szép egyensúly
- ezt már Orson Welles, legendás színész, rendező mondta 1947 végén egy szintén amerikai bulvárújságírónak, amikor a nem igazán jegyzett Black Magic című filmjét forgatta Rómában. Welles ekkor kezdte az önkéntes európai száműzetését, de még bőven volt akkora sztár, hogy a mondatát átvegyék az amerikai lapok.
Azt nem tudni, hogy Welles miatt-e, de a Negroni innentől kezdve egyre népszerűbb és elterjedtebb lett az Egyesült Államokban. Tipikus nyaralás közben kóstolt ital volt, amivel az egzotikus Európában ismerkedtek meg az amerikai turisták. Igazi hazája Róma lett, ami a dolce vita korszakában, vagyis az 1950-es években vonzotta a filmsztárokat és a hírességeket, akik előszeretettel koktéloztak a Via Veneto bárjaiban és kávézóiban. A Café Rosati fő bárpincére egyenesen azt állította később, hogy a Negronit ő találta ki ebben az időben. Mindenesetre az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján a Negroni minden valamirevaló bár kínálatában és a meghatározó koktél-receptkönyvekben is megjelent.
A Campari népszerűségével a Negroni is fennmaradt, és túlélte a hetvenes évek borzasztó stílusváltását is, nagyrészt azért, mert végig meg tudta testesíteni az európai vakáció ideáját: egy ódon kis utcában, asztalkánál ülve, óbégató helyiek között valami szokatlan dolgot szürcsölgetni. Aztán a koktélt az alkoholkészítés kézművesedése sem tudta elgáncsolni, hiszen a sör mellett messze a gin az, amiből a legtöbb műhelyi változat készült, úgyhogy az alapanyag sosem fogyott ki, és mindig lehetett új megközelítésekkel kísérletezni. Anthony Bourdain sztárszakács és tévés személyiség is sokszor elmondta, hogy a Negroni a kedvenc itala.
A Campari agresszív taktikája pedig mit sem változott, öt évvel ezelőtt az Egyesült Államokban megalapították a Negroni Week nevű rendezvénysorozatot. ami idén június 24-én indult, és a lényege az, hogy egyszerre népszerűsíti a Negronit a világ 10 ezer különböző bárjában, és gyűjt pénzt különböző jótékony szervezeteknek. Idén ez a kezdeményezés megállt az osztrák határnál, Bécsben 15 különböző hely vesz részt a kampányban, Budapesten nulla.
Felhasznált cikkek
The Negroni Is 100 Years Old — and the Perfect Cocktail for 2019 (New York Times)
The 50 best-selling cocktails in the world in 2019 (Business Insider)
How the Negroni Conquered America (The Daily Beast)
Fosco Scarselli (Barman Italia)
The Aperol Spritz Is Not a Good Drink (The New York Times)