Röfi-döfi, Erős Laci, vér és alkohol

Korai öröm

Már reggel hatkor kint voltunk a nyírségi falu, Napkor külső területén lévő Napkorona Udvarháznál, a böllérverseny helyszínén. Ötkor keltünk egy napkori panzióban a Napkeltében, amit mindenkinek ajánlok, aki arra jár. A szállás (három főnek 8000), az étterem (három has kiváló minőségű magyaros étellel degeszre tömése 6000), a személyzet is pompás, kellemes meglepetés volt egy ilyen remek helyen melegíteni a versenyre.

„Vért ide, he! Ne álld el a fényt, he! Hozzátok a perzselőűt!” – hallatszottak az utasítások a terepen, még sötét volt, ahogy általában disznóöléskor. A hetedik böllérverseny első disznóját Szilágyi László és baráti társaságának standjánál vágták, rutinos, gyors mozdulatokkal. Szilágyi László jól megtermett kőművesmester, arcáról, és öt testvérének arcáról le nem fagyott a mosoly. De összességében mindenki rettentő vidám volt aznap Napkoron, a még életben lévő mangalicák sem nagyon szomorkodtak, általában egy lövés elég volt nekik.

„Elszalad a disznó, he!” – viccelődött valaki a jellegzetes szabolcsias „he”-zéssel, mikor egyikük nem térdelt kellő erővel a szép nagy mangalicára. „Ez a disznó még él, he” – így a másik, és valóban rúgkapált kicsit, hiszen a lövedékkel csak elkábítják, mielőtt kivéreztetik. De ahogy szemeit a perzselő megvilágította, látszott, hogy nem igazi élet az már. Én mindig irigyeltem a disznókat, hogy ilyen szép haláluk lehet, és ennyire örülnek neki. A disznóölés összehozza az embereket.

Tovább mentünk, ahol éppen kábították a kocát, ott nagyobb tömörülés volt, mintha szurkoltak volna valamelyik félnek. Fél hét felé már egyre sűrűsödtek a halálsikolyok, de a malacvisítással mit sem törődve már pakolták ki a Kynga Bodykat készítői áron, a sajtokat, húsokat az árusok. Volt böllér, aki Britney Spears „Crazy” számára volt kénytelen bökni, mert a Retro Rádió disznóölő sátra is hamar felállt.

A disznóölés jó reklám

A marketing vidéken is fontos, az indulók a szórakozás mellett remek reklámlehetőséget látnak a böllérversenyben. Idén negyvenen települtek ki standdal, főleg a környékről. Vágással hirdetett a nyíregyházi Lukovics Fru-fru szépségszalon, a Napkori Hagyományőrző Lovasszövetség, egy csomó település önkormányzata (Csabacsüd, Újfehértó, Nagykálló, Érpatak, Abaújszántó), környékbeli rádiók (Sunshine, Retro), tévék, egy ásványvízgyártó, az Oros hajógyár, a Jászbél Bt., de indult kávéforgalmazó és pálinkafőzde is.

Aki eddig nem tudta volna, a szabolcsiak a legjobb fej emberek a világon, és ez a tény a böllérversenyen is bebizonyosodott. Nem kell Erdélyig menni, hogy ilyen vendégszeretetet élvezzünk, ráadásul ilyen ízes beszéddel ötvözve. De érkeztek még nálunk messzebbről is, mint például egy savanyúságokat, csókálló fokhagymát és saját készítésű Erős Pistát (Erős Laci néven, nagyon finom) kínáló úr, aki Somogyból jött el idáig, hogy szerencsét próbáljon portékájával.

A főszervező, Támba Miklós elmondta, hogy idén húszezer látogató váltott jegyet. A versenyben csak az indulhatott, aki mangalicát vágott, és ennek is szigorú szabályai voltak. A fesztivál nevéből a „nemzetközi”-t természetesen úgy kell érteni, hogy voltak indulók Romániából is, magyarlakta területekről. A legjobb külföldi íz kategóriát a Szatmárnémetitől nem messze levő Szatmárhegy csapata nyerte el.

Mega búcsú

A környékről mindenhonnan jött a közönség, reggel hattól tömött sorokban özönlöttek az autók az udvarházba folyamatosan. Kicsit olyan volt a hangulat, mint egy óriási búcsún, volt transzformerzes körhinta, pónilovaglás, a lányok felvették legmenőbb ruháikat, a fiúk bezselézték a hajukat. Keveredtek a kultúrák, a hangfalakból bömbölő „Vége van már a hétnek (a hétvégi bulik láza éltet)” sajnos elnyomta néha az autentikus cigányzenét, pedig főleg jófajta szabolcsi nótákat játszottak.

Az idő repült, a belsőség abálódott „megfele”, ahogy itt mondják, készült a tepertő, hurkából többször kínáltak, mint kolbászból, és egy helyen még savanyúlevest is árultak. Ez a kedvencem, belsőségekből készült, sűrű, csípős, habart leves.

Körömbő’, örömbő’

Egyik legkedveltebb csapatunk az újhartyáni (Pest megye) Röfi-Döfi Sváb Stáb volt, akiknek sok extrájuk közül a legjobb a Hofi Gézára emlékeztető hangulatcsináló és a pálinkáktól a lélek magaslatának huszadik emeletén lebegő harmonikás volt, akit barátja John Don néven emlegetett. Standjuknál feliratok is hirdették, hogy mennyire jófejek. „A hosszú élet titka: mangalica szuper kaja, fogyasztóknak sosincs baja” – olvashattuk. Vagy: „Támogatók: Főszponzorunk Hörömpő, ihatsz itt a körömbő’”.

Ez utóbbit úgy kell értelmezni, hogy Hörömpő István volt a stand szervezője, és a pálinkájukat saját felelősségre a disznó perzseléskor levált körméből lehetett fogyasztani. „Ne aggódjon, asszonyom, már mindenki ivott belőle” – biztatta a vendéglátó a fintorgó hölgyet. „Alkoholmentes borunk is van,” – mondta „de azt úgy hívják, hogy víz”. Nemcsak Röfiék voltak jó arcok, például képzeljenek el egy olyan csapatot (a karcagiak), aminek tagjai: Bernárdó Cs. K., Boxi bácsi, Plútó bácsi, Lápi, Molnár, Halter meg a Kőrösi Rettenetes voltak. Regénybe illő.

Kőrösi lány

Néhány muzsikusnak is munkát adott az esemény, két cigánybanda járt sátorról sátorra, és mindig akadt valaki, akinek volt egy nótája. „Aztán bátyám, azt ismeri kend, hogy hallod-e te kőrösi lány?” – kérdezte valaki, aki nemigen volt már szomjas. A dalnak több verziója ismert, de itt most azt adták elő, amiben a „fodros-e már” helyett „szőrös-e már” volt a refrén.

Egy idősebb, rendkívül fess cigányprímással falatozás közben beszélgettünk egy sátorban. Elsírta, hogy nem megy már olyan jól, mint rég, nem kell már a jó cigányzene, pedig ő szeretett magyaroknak játszani. A hagyományt nem viszik tovább a fiatalok, még ha lenne később egyszer kereslet erre, nem lesz, aki játsszon. A toroskáposztát se bírja már a gyomra, pedig valaha az volt a kedvence, szomorkodott, de mikor visszaállt a többiekhez játszani, boldognak tűnt.

Búzakalász

A meghívott előadók közül a porcsalmai Búzakalász Férfikórus volt a legjobb, ráadásul ötvenedik jubileumi előadásukat volt szerencsénk hallani. Igaz, nem maradtunk ott a fő műsorszámokra, de biztos vagyok benne, hogy a később színpadra kerülő Rony, Márió, a harmonikás vagy a Dupla Kávé nem változtatott volna ezen a véleményen. A Váradi Roma Café meg nem az ízlésünk.

Könnyekig hatódtam a férfikar előadásán, amennyire egyszerű a Búzakalász, annyira csodálatos. Körülbelül tíz fehér hajú, hatvanon túli, egyenes tartású, fekete öltönyös bácsi kiállt a színpadra, és elénekelt tizenhét népdalt, nótát, katonadalt, rövideket (Jaj, de magas, jaj, de magas, Árvából lesz jó katona, Kicsiny falum, Kék nefelejcs stb.). Valószínűleg nem is tudják magukról, hogy mennyire fantasztikusan jók, mert mikor megdicsértem őket az előadás után, furcsán néztek rám, és egyikük viccelődve azt mondta, hogy „hangolni sem egyszerű, de hallgatni még nehezebb lehet”. Pedig inkább száraz szemmel kibírni volt nehéz. Ha lenne fesztiválom, főműsoridőben lenne a Búzakalász.

Ettől jobb pillanatnyilag nincs

A színpadi eseményeket Tarczy Gyula, a nyíregyházi Kölcsey TV műsorvezetője vezényelte, le a kalappal, rég nem láttam ennyire vicces és nem erőltetett felkonferálásokat. Az is igaz, olyan színpad volt ez, ahol némelyik mutatvány csak annyiból állt, hogy négy férfi (a Nyírpazonyi Gigolók) felhörpintett egy kupica pálinkát, majd azt mondta, hogy egészségetekre. A Röfi-Döfi stáb a színpadon ugyanúgy remekelt, a harmonikás csukott szemmel játszotta végig a barátja által az úton a kocsiban költött dalokat. „A barátom mindent tud, egy zenei géniusz, ettől jobb pillanatnyilag nincs!” – éltette a kisméretű harmonikás bácsit jó kedélyű cimborája. Ahogy Turczy felhívta figyelmünket a jelenségre: „Megállták a helyüket a színpadon, de a lépcsőn lemenni már annál nehezebb volt.”

Furcsa érzés volt délután négyre úgy elfáradni, mintha este tíz lenne. A sztárvendégekre éhes tömeg ekkor kezdett még csak gyülekezni, de az igazi disznóölősök addigra már szótlan részegre itták magukat. Megnéztük még egy-két böllér kolbászát, aztán úgy eltűntünk mi is, mint az aranyóra.

Mindent összevetve: ez volt a legjobb fesztivál, amin valaha jártam, és az lett volna a sztárvendégek nélkül is. Sőt.