Most rossz gazdagnak lenni

Itt az ősz, sárgulnak a golflabdák és furcsán szelelnek a szivarok, így hát nem is meglepő, hogy egyszerre két, frissen megjelent sajtótermék célozza meg azt a populációt, amely a baromfiak elé is rucolát szór, és kokaint kever a malterba, hogy szebben csillogjon.

Tisztelt gazdagok, hirdessenek nálunk!

A 20 leggazdagabb magyar Magyar Hírlap - 2003 01. Várszegi Gábor 46* 02. Demján Sándor 45 03. Leisztinger Tamás 35 04. Széles Gábor 32 05. Veres Tibor 30 06. Nagy Elek 27 07. Bige László Tibor 22 08. Wáberer György 20 09. Dr. Csányi Sándor 17 10. Tolnay Lajos 16,5 11. Erdős Ákos 15 12. Kovács Gábor 15 13. Kristyán Judit 15 14. Szeremley Huba 15 15. Futó Péter 13,5 16. Lakatos Péter 12 17. Sinkó Ottó 12 18. Béres család 10 19. Tamás István 10 20. Temesfői istván 10 * milliárd forint

Túlzottan is tiszteli a hazai milliárdosokat a Magyar Hírlap 100 leggazdagabb magyar című kiadványa, ami azzal a szomorú következménnyel jár, hogy a pikáns téma ellenére a toplista eléggé hervasztó olvasmány.

A szerkesztők mintha nem vették volna komolyan, hogy ők itten tényleg egy listát raknak össze, ahol számít a sorrend vagy az, hogy egy mogul leelőz három másikat, esetleg visszaesik tíz helyet. A százas lajstromból csak annyit tudhatunk meg, hogy a nagytőkéseknek mennyi a becsült vagyonuk, és hogy az előző évhez képest ez növekedés-e vagy csökkenés, de az összeállítók azt eltitkolják hogy hány helyezést ugrottak, és mennyivel gazdagodtak-szegényedtek. A listáról összesítés vagy elemzés sem készült, így csak úgy szemmértékre lehet megállapítani, hogy sokkal-sokkal több kis háromszög mutat lefelé, a középosztály irányába, mint felfele, a Várszegik, Demjánok és Leisztigerek szférájába.

Nagy fej, állkapocs

A mágnásokról szóló írások a kritikai véna gondos kioperálása után íztelen-bűztelen kis ismertetések. A lényegről - hogy az elmúlt évben mit és milyen eredménnyel kavart az illető - semmit sem tudunk meg, viszont századjára is elolvashatjuk, hogy az A-listás gazdagok unalomig ismert hivatalos életrajzait.

A kevésbé gazdagoknak kellemes elégtétel, hogy a magyar milliárdosok vagy rémisztően nagyfejű, erőszakos állú középkorú férfiak vagy progmatos külsejű, sápatag fiatalemberek. Az ilyen kiadványok egyik fő vonzereje éppen az lenne, hogy a szerény éves bevétellel rendelkező olvasó belekukkanthasson a tehetősek univerzumába. A Hírlap a 100 leggazdagabb magyar-jában azonban nem nagy élvezet kukkantani, mert unalmas és nem is túl jó minőségű fotókat találunk, éles ellentétben a borító fekete-arany eleganciájával.

Szegény asszonyok

A listából annyi azért kiderül, hogy nincs nagy mozgás a hazai milliárdosok mezőnyében, vagy nagyon titkolóznak: összesen tizenkét új nevet találtunk, az élbolyban pedig a jól ismert arcokat látjuk: Várszegit, Demjánt, Leisztingert, Szélest, Verest, Csányit. Milliárdoskutató forrásaink szerint Csányi Sándor jobbat érdemelne a kilencedik helynél, ami még a Forma-1-ben sem pontszerző helyezés.

A nők nálunk ne is álmodozzanak. Bár a szerzők lelkendeznek, hogy idén háromszor annyi nő szerepel a pénzes elitben, mint tavaly, ez olyan trükk, mint a matematikában lassan polgárjogot nyerő, úgynevezett MSZP-s-Fideszes összehasonlító oszlopdiagram, amelyből 350 egységnyi le van vágva, hogy a kétegységes különbség marha nagynak nézzen ki. 2002-ben ugyanis összesen egy darab asszony szerepelt a százban, a meggyilkolt Fenyő János felesége. Idén jöttek még ketten, bár egyikükről jóindulatúan megjegyzi a vonatkozó cikk, hogy exférjétől kapott pénzt az induláshoz.

Kapitális holtverseny

Az ilyen listák nagy problémája, hogy az adatok okszerűen becslésen alapulnak, így különösebb szerkesztői elveket nehéz számon kérni rajtuk. De az mindenképpen bizarr, hogy az egyforma becsült vagyonnal rendelkezőket ABC-sorrendben közlik, így a nyolcvannegyediktől a századik helyig mindenkinek 2,6 milliárdja van. Sírhat szegény Tóth Lajos (100.), legfeljebb az vigasztalhatja, hogy rongyos százmillióval iziben tizenhat helyet pattanhat előre jövőre, esetleg felveheti az A. Tóth nevet. Még rosszabbul járt Csebi Pogány Alajos gyémántkereskedő, aki hiába állítja, hogy ő a leggazdagabb, a listakészítők bevallottan nem vették figyelembe külföldön található ingatlanjait, ami a globális kapitalizmus korában egészen meglepő hozzáállás.

A kiadvány leghasznosabb (vizuális) információja, hogy Wossala György vitorlázó-szállodatulajdonos Pálfy István kiköpött hasonmása.

A 100 leggazdagabb magyar cikkeket is tartalmaz, akad közöttük aránylag érdekes - mondjuk az, amelyikben páran elmondják első milliójuk történetét - és egy rakás töltelék, a golftól a private bankingig. Az vicces, amikor az újságíróból kibújik az öntudatos plebejus, és olyat ír le, hogy "halkan, majdnem suttogva beszélt, hangja nem fölényes, öntelt, ötszázmillió dolláros hang volt."

Hack Péter a shakerben

Hack Péter a Koktélban

Annyira azért nem vicces, hogy ne ugorjunk át a másik kiadványra, a Koktél üzleti magazinra, ami két szempontból is pikáns: új lapról van szó, aminek maga Hack Péter a főszerkesztője, aki túl értelmes volt politikusnak, ezért önvédelemből kigolyózták maguk közül a szürkeállományukról ismert szabad demokraták.

A Koktél furcsa kiadvány. Nem ellenszenves, de nagyon csúnya, és nem érteni a létezése okát, ráadásul meg sem lehet venni, csak kapni postán, ha az ember valami ismeretlen szempont alapján felkerül egy ismeretlen listára. A "gazdasági, kulturális és politikai elit társasági magazinjának" tördelése, papírja és fotóinak minősége a középkategóriás üzemi lapokat idézi. Szüts Miklós festőművész - az ő cége tervezte az újságot - riporternek sokkal jobban beválik, olvasmányos interjút készített Erick van Egeraat építésszel.

Gazdaglaphoz képest szerencsére kevés tipikus gazdaglapos cikk olvasható a Koktélban - Szemléletváltás a Jaguarnál és egy angol nyelvű darab az üzletkötésről a golfpályán -, van viszont több zavarba ejtő darab. Például az, amelyik másfél flekkben úgy általánosságban bemutatja Németországot - "az NSZK a szovjet rendszer bukását követő 1990-es újraegyesülés óta tizenhat szövetségi tartományból áll" - vagy az a gazdasági elemzés, amelyik kijelenti, hogy "a költségvetés az állam lelke", majd nagy szaktudással leszögezi, hogy "lennének a világban olyan országok, amelyek ilyen gazdasági mutatókkal már csődöt jelentettek volna". Jó, a szerző politológus.

Elenyésző kultúrpolitikai médiavisszhang

Találunk még több politikai cikket az ügyészségről és a bizonytalan MSZP-szavazókról, aztán kulturálisat a Velencei Biennáléról - "a kortárs művészeti élet pezseg tovább" - és kritikai szándék nélküli kritikát egy francia étteremről. A művészeti szakíró különösen jól értesült, amikor azt írja, hogy a Biennálé magyar kiállításának "elenyésző kultúrpolitikai médiavisszhangja" volt. Tudják, arra a Nefertiti-fejhez készített testszoborra gondol, amelyiknek a sztorijával úgy egy hónapig volt tele a világsajtónak nemcsak a kulturális, de bulvárügyi szegmense is.

A Koktél a jelek szerint még nem döntötte el, hogy magazin legyen-e vagy hirdetéseket hordozó, betűkkel teleírt háttér. Ha eldőlt, és mi még rajta leszünk a titkos listán, beszámolunk róla.

Szóval nem könnyű ez az ősz sem a gazdagoknak, sem az olvasóknak. Inkább lottózzanak, aki nyer, negyvenegyedik lehet a százas listán.