Bogányi Gergely: Szeretek néhány e világi huncutságot

Zongoraművészként sokat utazik, ilyenkor jut ideje gasztronómiai élményekre is?

Az egyik legemlékezetesebb élményem Mexikóban történt, ahol a koncertem után kaptam egy névjegykártyát és egy elegáns meghívót, amin ez állt:

Ha van kedve és ideje, várjuk szeretettel egy vacsorára!

Időben szűkölködtem, mégis úgy döntöttem, eleget teszek a kedves meghívásnak. Autóval jöttek értem, aztán egy gyönyörűséges helyen megálltunk, kinyílt az óriási kapu, s bent egy csoda fogadott. Én még ilyen gyönyörű kertet életemben nem láttam, mintha az egészet álmodtam volna... A pincérek francia pezsgővel kínáltak, egy igen különleges fajtából. Amikor a terített asztalokhoz leültünk, kiderült, hogy ez a házigazda születésnapi partija: ötvenen voltunk, s mindenkire jutott egy pincér. Nagyon sok finomságot ettünk, aznap este zongoráztam is.

Ismét érdekes volt látni, hogy milyen is az, amikor az emberek a legmagasabb szinten élik az életüket a gasztronómia területén is. Láttam, hogy a jól kezelt gazdagság nagyon komoly értéket képvisel, és hogy a házigazdák nagyon sokat tesznek a művészekért.

Egyébként rengetegfelé jártam a világban: egy alkalommal Argentínába utaztam, ahol azt mondták, hogy a steaket mindenképpen meg kell kóstolnom, nem hagyhatom ki. Azelőtt nem rajongtam a steakért, de kivételesen hagytam rábeszélni magamat. Amikor kihozták az adagot, nem akartam hinni a szememnek, mert az ottani adag sokszorosa volt az itthoninak. Nekiláttam, s egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy megettem az egészet! Annyira ízlett, hogy amíg ott voltam, mindennap steaket ettem, s hozzá persze finom vörösborokat kortyolgattam.

Ezek szerint borszerető?

A bor nagyon régóta az életem szerves része, hiszen bármerre koncertezem a világban, a fellépések után a fogadásokon finom borokkal kínálnak, amiket természetesen megkóstolok. Később egyre jobban érdekelt a borkészítés folyamata, hogyan is lehet ilyen finom nedűt csinálni. Egy alkalommal idehaza voltam, s egy hosszú turné után fáradtan, kizsigerelve beültem a váci főtéren lévő Bormúzeum udvarára. Kértem Gyula bácsit, hozzon nekem egy pohár vörösbort, s erre megkérdezte: mégis milyet? „Nézzél rám, Gyula bácsi!” – mondtam neki. Végigmért, elmosolyodott, aztán egy olyan finom cabernet sauvignont hozott ki, ami teljesen feltöltött energiával.

Nemrégiben kedves barátom, a bérmakeresztapám telkén voltunk a Balatonnál, akinek a borát ittuk, aztán haza is vittünk belőle. Azt tapasztaltam, hogy amikor a termőhelyen ittuk, sokkal, de sokkal finomabb volt. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy van valami olyasmi a borkészítésben, amit nem tudunk, de létezik. Egyébként velem csak egy probléma van, hogy a fehéret „tisztán”, a vöröset meg „piszkosul” szeretem!

Milyen ízekre emlékszik vissza szívesen a gyerekkorából?

Vácott születtem két zenetanár gyermekeként, s bár nem éheztünk, de nagyon szerényen éltünk. Számunkra a vajas kenyér paradicsommal fejedelmi ételnek számított. Emlékszem, nagymama a születésnapokon nagyon finom csokis piskótát sütött, azt az ízt máig sem találom. Négyen vagyunk testvérek, s előfordult, hogy megtréfáltuk egymást: egyszer a testvéreim az asztalon lévő paprikaszeletek közé betettek egy nagyon erőset, s addig tologatták a tányéron, míg végül nekem jutott az a szelet. Mohón beleharaptam, s miután lenyeltem, éreztem, hogy pillanatokon belül tüzet fogok okádni, mint a mesebeli sárkányok... Tizenhárom éves voltam, amikor a szülőkkel Finnországba költöztünk, így az lett a második otthonom. Nagyon megszerettem a halételeket, különösen a lazacot minden formában, viszont a tenger gyümölcsei közül csak a rákokat kedvelem.

Mikor találkozott először a főzés tudományával?

Gyerekkoromban messze elkerültem a konyhát, s ez manapság is így van... Egy pirítóst meg tudok csinálni, s talán egy tojásrántottát is „összeütnék”, ha nagyon rá lennék kényszerülve. Azt már sejtem, hogy a főzés is valójában művészet, akárcsak a zene, s egyelőre azért nincs bátorságom belevágni, mert felmértem, hogy mennyi mindent kellene megtanulnom ahhoz, hogy finomakat tudjak főzni. Nagyon sokat gyakorolok, így sokszor előfordul, hogy nem reggelizem, de nem is ebédelek. Sokszor beérem egy pogácsával és egy kávéval, de örülök, ha valaki meglep egy finom vacsorával, mint ahogyan az Mexikóban is történt. Egyébként nagyon fegyelmezetten étkezem, úgy választom meg az ételt, hogy az megfelelő energiát adjon nekem a gyakorláshoz, fellépésekhez.

Mi volt élete legkönnyebb és legnehezebb pillanata?

Nekem folyamatosan nehéz pillanataim vannak, s az a furcsa, hogy ha az egyik megoldódik, érkezik helyette még nehezebb. Ilyenkor ugyanazt a megoldást alkalmazom, mint a zenében: próbálom feldolgozni magamban, átlátni az egészet, sokat dolgozom rajta, és soha nem adom fel. Van egy belső igényem arra, hogy embertársaimnak megmutassam a szépet, s ezt a zene nyelvén teszem. Fontosnak tartom az értékek továbbítását, s amikor ezt megtehetem, örül a szívem.

Az én álmaim és a munkáim is elsősorban a zongorázáshoz, mostanában pedig a zongorák új generációjának építéséhez, fejlesztéséhez, valamint a zeneszerzéshez és a filozófiához kötődnek. Persze én sem vagyok csak „szellemből”, nem vagyok csak „spirituális én”, két lábbal állok a földön, és szeretek néhány e világi „huncutságot” is. Nagyon szeretem a modern dolgokat, például a különleges autókat. Óriási élményt ad, amikor egy igazi, vad „erőgépet” irányíthatok.

(Borítókép: Bogányi Gergely 2019. április 9-én. Fotó: Philipp Guelland / MTI / EPA)