Für Anikó: Bánt, hogy nem figyelünk eléggé egymásra, nem ápoljuk a kapcsolatainkat

Milyen ízek maradtak meg a gyerekkorából?

Édesanyámmal nőttem fel, és kettőnk számára minden egyes étkezés ünnep volt. Hétvégén ültünk a terített asztalnál, és ebéd közben mesejátékot hallgattunk a rádióból. Édesanyám már a kezdetektől fogva reformkonyhát vezetett, így a mai napig nem szeretem a zsíros ételeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne főzött volna ízletesen, sőt! A húsokat például mindig előre bepácolta, a sült húshoz köretként zamatos zöldségeket tálalt fel. A kurkumás rizse felülmúlhatatlan.

Nagymamám is csodásan főzött, s bár ő egy másik iskola, az ő konyhája sem feküdte meg az ember gyomrát. Soha nem fogom elfelejteni a juhtúrós puliszkáját, az almás pitéjét, a szilvalekváros derelyéjét, amit rézmetszővel szeletelt. Aztán, amikor iskolás lettem, mindig menzás voltam, s lehet, hogy az ízlelőbimbóimmal van probléma, de imádtam még a tökfőzeléket is menzás fasírttal. A paradicsomos káposztát már kevésbé, de aztán az ilyen fogásokhoz kitaláltam magamnak, hogy éppen most jövök farkaséhesen a mezőről, ahol hajnal óta kapáltam, gyomláltam, s hogy ezt az „izét” milyen jóízűen fogom megenni...

Előfordult, hogy valamit nem evett meg?

Több nagy „kihívás” is volt az életemben a gasztronómia terén: az egyik a tarhonya, amit sajnos a mai napig nem tudok „emberi tápláléknak” tekinteni, a másik pedig a tejberizs és a birsalmasajt. Az óvodában már mindenki réges-rég az udvaron játszott, miközben az óvónő mellettem ült, és könyörgött, hogy egyem meg a tejberizst, de minden erőlködése hasztalan volt. Egyszer, amikor Erdélyben jártunk, addig-addig erőltették a faszénen sült flekkent, míg végül legyűrtem, de olyan gyomorrontás lett a vége, hogy majdnem véget ért a nyaralásunk. Azóta is, ha megérzem a faszén illatát, azonnal elmegy az étvágyam, legfeljebb a héjában sült krumplit vagy banánt tudom így elkészítve megenni.

Mikor vett a kezébe először fakanalat?

Gyerekkoromban szívesen segítettem édesanyámnak, de akkoriban nem nagyon érdekelt a főzés világa. Manapság is csak akkor főzök, ha van időm rá, s ha találok egy érdekes receptet. Bíró Kriszta kolléganőmtől kaptam például a lengyel kukoricaleves receptjét, amivel több baráti összejövetelen osztatlan sikert arattam. Másik gasztronómiai mentorom Bea barátnőm, akinek a tökfőzeléke megunhatatlan. Imádok kolbászos rakott krumplit készíteni, s az egyik specialitásom a Für-féle sült tészta.

Ezt úgy készítem, hogy a vékonyra szeletelt csirkemellet kolbász és angolszalonna zsírjában megforgatom, ráteszem az apróra vágott zöldségeket és a fűszereket, majd jöhetnek a krémsajtok. Az egészet fehérborral összepárolom, s aztán a főtt tésztára öntöm. A tetejére paradicsomkarikák kerülnek, így teszem be a sütőbe. A másik előételt pécsi barátnőmtől tanultam: aszalt szilvát baconbe göngyölök, aztán serpenyőben kisütöm. Akkor van kész, amikor a szalonna ropogósra sült. Egyébként mindenem a mák, imádom a mákos bejglit, a mákos pitét és az erdélyi mákos-szilvás gombócot is.

Külföldön járva milyen ételeket kóstolt meg?

Horvátországban például kizárólag halat és tengeri herkentyűket vagyok hajlandó enni. Szeretem a thai, az indiai, a kínai és a török konyhát is, de az olasz ételeket is szívesem fogyasztom.

Hogyan kapcsolódik össze a bor és a gasztronómia az életében?

Számomra a kettő ma már elválaszthatatlan: néhány évvel ezelőtt a Balatonon megismerkedtem a Bujdosó családdal, barátság szövődött köztünk. Imádom a csodálatos boraikat, a gyöngyöző rozéborukért pedig rajongok!

Mi az, ami nap mint nap örömet szerez, és mi az, ami bánatot okoz?

Elszomorít, hogy milyen mostohán bánunk az otthont adó Földünkkel, hogy éppen bennünk, emberekben – akik a legértelmesebb lénynek tituláljuk magunkat – nincsen felelősségérzet a jövő iránt. Aztán az is bánt, hogy nem figyelünk eléggé egymásra, nem ápoljuk a kapcsolatainkat. Ugyanakkor minden kis dolognak tudok örülni: egy jó kávénak, ha otthon az ablaknál ülök, és kinézek a kertemre, ha szép környezetben vagyok, s ha jó társaságban beszélgethetek egy szép bor társaságában. A hivatásom is sok örömet szerez. Bár időnként megterhelő, mégis úgy tud feltölteni, mint semmi más.

Milyen elvek vezérlik az életét?

Az egyik mottóm így hangzik: „Minél többet adok, annál több van nekem!” Arthur Miller Pillantás a hídról című darabjában az ügyvéd szájából hangzik el egy szophoklészi bölcsesség, amely így szól:

...mert amire várunk, sosem jön el, míg a sosem vártnak utat nyit a sors.

Meg kell tanulnunk elfogadni a törvényszerűségeket, és a saját adottságainkból kihozni a lehető legtöbbet. Nem „akarni” valamit mindenáron, hanem az éppen kéznél lévő dologból kihozni a legtöbbet. A holnap úgyis a mából következik, s ezt megtanulni életre szóló program. Weöres Sándor így gondolkodott erről:

Egyetlen parancs van, a többi csak toldás, igyekezz úgy érezni, gondolkodni, cselekedni, hogy mindennek javára legyen... Alattam a föld, felettem az ég, bennem a létra.

Az én legnagyobb álmom egyfajta harmónia. Minden egyes nap arra törekszem, hogy ez ne sérüljön, igyekszem úgy élni, hogy másnak ne ártsak, és ne kívánjam másnak azt, amit magamnak sem kívánnék. Ez talán nem is olyan nehéz, de a következő lépcsőfok már nehezebb: hogy másnak is azt kívánjam, amit magamnak. Persze az ember esendő, egyszerre van benne jelen a jó és a rossz, ezért észnél kell lennünk, hogy a létrán merre mászunk.

Az előző héten Bogányi Gergely zongoraművész mesélt arról, hogy szeret néhány e világi huncutságot.

(Borítókép: Für Anikó. Fotó: Zih Zsolt / MTVA)