Mindenkinek a steampunk tengeri erődön milliókat termelő kamu hercegség kell

Világok harca H.G.Wells módra

A Harmadik Birodalom légi, tengeri és esetleges szárazföldi csapásai kivédésére a brit Admiralitás 1940-ben 12 teljesen felfegyverzett mesterséges sziget felépítését határozta el a La Manche csatornában. A Guy Maunsell építész tervezte Navy Fort-platformok újszerűsége abból állt, hogy az egyenként 4500 tonnás uszályokra két-két 26 méter átmérőjű feszített betonból készült üreges oszlopot helyeztek el, amelyeknek a tetejére egy kosárlabdapálya méretű acéllemezt hegesztettek. A kijelölt telepítési helyeken az uszályokat a tenger fenekére süllyesztették, így a 120 méter magas oszlopok megteltek vízzel, és csak az ötemeletes platformok látszódtak ki. 

Az aggasztó európai hadi helyzet miatt egy év múlva a haditengerészet nemcsak a vasszörnyek építését gyorsította fel, hanem megváltoztatta a korábban kiszemelt helyszíneket is. A La Manche csatorna helyett most már az Északi-tengert jelölte ki az Admiralitás az erődök új helyének. A kelet-angliai partoktól 7-10 mérföldnyi távolságra 1941-ig négy ilyen létesítményt süllyesztettek el a tengerben, az ötödik erőd a rossz időjárás miatt elsüllyedt vontatás közben a Temzében még 1942 januárjában.

Az U1 Rough Sands, U2 Sunk Head, U3 Tongue Sands, és U4 Knock John nevű kolosszusokban az 50-50 fős személyzet két 94 mm-es két 40 mm-es légvédelmi gépágyút kezelt. Az erődök legmagasabb pontjaira mindig egy radar került. Az áramellátást egy dízel-aggregátor szolgáltatta. 1994-es árakon számítva a négy erőd 33 millió fontjába került az államnak.

Az Admiralitás annyira meg volt elégedve a Guy Maunsell-féle Navy Fortok hatékonyságával, hogy 1941 márciusában ismételten felkérte a mérnököt, hogy további három erődöt tervezzen. Mivel a haditengerészet ezeknél az új erődöknél már London, Essex, Suffolk és Kent megyék légvédelmét szerette volna hatékonyabbá tenni, így az Army Fortoknak nevezett új erődöket már nem az Északi-tengerre, hanem a Temze torkolatába, a parttól hat mérföldnyire telepítették. A két hónap alatt elkészített új típusú erődök már kifejezetten a légelhárítást szolgálták. Ezekből az új erődökből három állt szolgálatba. Egy ilyen gyaloghidakkal összekötött acélból készült erődrendszer hét különálló erődből állt, amelyek összesen 3500 tonna súlyt nyomtak. Ebből darabonként 1900 tonnát tettek ki a legénységi és tiszti szobák, a konyha, a gépház és a lőszerraktárak súlya.

Az Army Fortok személyzete a Navy Fortokkal ellentétben már 120 fős volt, és mindegyik eleméhez ki lehetett kötni az ellátmányt hozó hajókat is. Az összes erődön zsalus ablakokat helyeztek el, hogy könnyebben lehessen szellőztetni a napfényben gyorsan felhevülő acélmonstrumokat. A melegvízről, fűtésről egy központi kazán gondoskodott. Három 25 KW teljesítményű dízel-aggregátor termelte az elektromos áramot, illetve működtette a szivattyúkat és a ventillátorokat. Az erődegységek egyenként négy darab vasbeton lábazaton támaszkodtak a tengerfenéken.

A központi erődöt csillag alakzatban vette körbe az öt másik egység, amelyhez az északi irányban kapcsolták hozzá a hetedik monstrumot. A hat külső erődtag tetején helyezték el az 1,2 méter vastagságú acéllemezekkel körbekerített lebetonozott ütegállásokat. A csillag alakzat közepén volt a központi tűzvezető állás, és a két keresőfényszóró. A legszélső, úgymond a hetedik tornyon volt a radar. A fegyverzet összesen négy 3,75-ös QF ágyú, és két darab 40 mm-es Bofors gépágyú volt. 1994-es árakon a három erőd (U5, U6, U7) 3 millió 250 ezer fontjába került az Egyesült Királyságnak.

A tornyok sorsa a háború után

Bár az U4 Knock John erődöt 1942. augusztus 1-jén súlyosan megrongálta egy német tengeralattjáró, az acélmonstrumra a végső csapást a Harmadik Birodalom Cseh Protektorátusának bombázásából visszatérő amerikai légierő egyik bombavetője mérte. 1944. május 12-én a Németország fölött súlyos légvédelmi sérüléseket szerzett USAAF B17 repülő erőd Lady Stardust 2-re keresztelt bombázója ugyanis pont az U4-re zuhant rá angliai támaszpontja felé repülése közben. A tetemes kár ellenére az Army Fortok eredményes tengeri szörnyeknek bizonyultak: a háború alatt bizonyítottan 22 német repülőt, és 30 darab V-1 jelzésű szárnyas bombát lőttek le. 

1953. március elsején azonban a Baalbeck nevű svéd kereskedelmi hajó a sűrű ködben véletlenül nekiment az U5 Nore erődnek, amelynek egyik erődtagját kidöntette. A balesetben négy katona halt meg. A két ágyú, illetve a radar szintén a tengerbe veszett. Időközben az angol katonai vezetők belátták, hogy a modern hadviselés elavulttá és drágán fenntarthatóvá tette a tengeri erődöket, így az Admiralitás parancsba adta az erődök leszerelését és a közöttük kialakított gyalogos hidak elbontását. Egy ideig ugyan még a Royal Navy fenntartott egy négyfős karbantartó személyzetet a vasszerkezeteken, de 1956-ban már végérvényesen a szárazföldre rendelték az itt dolgozó matrózokat.

1963-ban ismételten egy hajó ütközött neki az egyik erődnek. Az U7 Shivering Sands egyik tornya le is dőlt. Az U2 Sunk Head platformot eközben a királyi utászok elbontották. Az U3 Tongue Sands erőd egy 1996-os viharban dőlt össze. 

1964. május 7-én indult el az U7 Shivering Sands bázison az első kérészéletű adó, a Radio Carroline. Szintén 1964-ben indult az U6 Red Sands-en a Radio Invicta, amit 1965-ben váltott fel a King Rádió, 1966-ban a Rádió Essex, majd a BBMS és a Rádió 390. Végül az új angol médiatörvény értelmében 1967-ben az összes kalózrádiónak fel kellett függesztenie műsorszolgáltatását. Az U6 erődöt jelenleg egy lelkes amatőr régész csapat próbálja megmenteni az enyészettől.

Egy új állam születése

Roy Bates volt brit őrnagy jogászokkal folytatott eszmecseréje folytán jutott arra a következtetésre, hogy ha a nemzetközi vizeken álló elhagyatott U1 Rough Sands erődbe beköltözik családjával, akkor egy önálló szigetállamot tud létrehozni. Az angolszász jog res derelicta és terra nullusról szóló passzusaira hivatkozva az erőd tetején 

Természetesen a szomszédos brit oroszlánnak nem volt ínyére, hogy birodalma mellé egy „jöttment” hercegség befészkelte magát, így az Egyesült Királyság miniszterelnöke 1968-ban arra utasította a flottát, hogy üldözze el a magát hercegnek nevező brit állampolgárt az erődből. 

Molotov-koktélokkal és néhány figyelmeztető lövés leadása után megfutamították a Royal Navy tengerészeit. Az Admiralitás kénytelen volt jogi útra terelni a „határincidenst”. Mindenki meglepetésére az elsőfokú bíróság Roy Batesnek adott igazat. A bíró indoklását azzal magyarázta, hogy az angol partoktól három mérföldnyire álló erőd már nem az Egyesült Királyság felségterülete, az már nemzetközi terület, így a Roy Bates által leadott lövéseket jogos honvédő háborúnak kell tekinteni, és nem angol belügynek, pláne nem szövetségi büntető ügynek. Az 1968-as bírósági döntés de facto így hallgatólagosan, de elismerte Sealandot mint független államot.

Puccsok ideje: legitim vagy illegitim kormány?  

Hét évvel később, 1975. szeptember 25-én Roy herceg kihirdette Sealand Alkotmányát, Bazil Simonyenkóval megzenésítette országa szöveg nélküli nemzeti himnuszát, Angliában kinyomtatta állama első bélyegeit és útleveleit, Hollandiában pedig arany és ezüst dollárjait. A herceg közel 5000 rendszámtáblát is kiállíttatott, amit jó pénzért eladott a brit adóhatóságtól menekülőknek.

1978 augusztusában míg Bates és felesége Joan hercegné Ausztriában próbálta kipihenni önmaguk feletti uralkodásuk fáradalmait, addig Alexander Achenbach sealandi útlevéllel rendelkező német ügyvéd ellenkormányt alakított, hogy számos holland és német zsoldossal karöltve elfoglalhassa az 550 négyzetméter nagyságú U1 Roughs toronyban működő hercegséget. 

Az apa rögtön cselekedett. Egy gyorsan verbuvált zsoldos csoport segítségével visszafoglalta a platformot, majd ő foglyul  ejtette Achenbachot és lefegyverezte a német fegyveres csapatát. (A kontinensre csempészett fiú időközben vesztegetés útján kiszabadult börtönéből.)

Hazaárulás vádja miatt a herceg csak akkor volt hajlandó szabadon engedni a lázadó Achenbachot, ha az 75 ezer nyugatnémet márkát befizet a hercegség államkasszájába. A bajba jutott ügyvéd és nemzetközi nehézfiú csapata az NSZK és Hollandia kormányaitól kért azonnali segítséget, akik petícióban követelték az Egyesült Királyság kormányától, hogy engedje szabadon fogva tartott állampolgáraikat. London azonban az 1968-as bírósági határozatra hivatkozva illetékesség hiányában elutasította Bonn és Amszterdam kérését, így Németország kénytelen volt saját diplomatát küldeni Sealandre. 

Roy herceg ezt a diplomáciai lépést országa bonni elismeréseként értelmezte. A genfi egyezmény alapján szabadon engedett Achenbach hazatérése után Gernot Putz belügyminiszter-jelölttel közösen rögtön megalapította Sealand emigráns kormányát a németországi Rheda-Wiedenbrückben. A miniszterelnöki teendőket azonban az ügyvéd tartós betegségére hivatkozva kis idő múlva átadta kijelölt utódjának, Johannes Seiger trebbingi csirkefarmosnak, aki a mai napig igényt tart Sealand legitim hercegségére. Már pénzt is veretett saját és felesége arcképével.

Az angolok, a maffia és az internetguruk szorításában  

1987. október 1-jén Nagy-Britannia kormánya az Egyesült Királyság felségvizeinek határait 3-12 tengeri mérföldnyivel kitolta a korábbi nemzetközi vizeknek számító Északi-tenger belseje felé, ami azt jelentette, hogy London véget akart vetni a 20 éve hallgatólagosan elismert platform-állam működésének.  Roy herceg a Downing Street 11 lépésére hasonló módon reagált.

amit Roy herceg azzal indokolt, hogy mivel a nemzetközi jog nem teszi lehetővé, hogy a hercegség felségterületét a föld alatt bővítse, így Anglia kénytelen az 1982-es ENSZ tengerekről szóló egyezményének gazdasági egyenlőségről szóló passzusa alapján keleti tengerszakaszának egy darabját, illetve Felixstowe, Harwich és Clacton-On-Sea településeket átadni a hercegségének. A jog érvei miatt Londonnak ismét visszavonulót kellett fújnia.

A németországi emigrációban működő kormány eközben 1997-ig folyamatosan abból tartotta fent működését, hogy hamisított sealandi útleveleket adott el a Szovjetunió (majd a volt Szovjetunió), az akkori keleti blokk államai, a kínai hegemónia elől menekülő Hong Kong-i állampolgároknak, illetve a maffiának. Egyes becslések szerint a 300 darab hivatalosan kiadott útlevél helyett a világban ekkor már 150 ezer hamis passzport volt forgalomban.

A Miamiban 1997-ben meggyilkolt Gianni Versace olasz divattervező gyilkosa, Andrew Cunanan például szintén hamis sealandi útlevéllel próbált hamis személyazonosságot teremteni magának elfogatása után.  A CIA nyomására a Bates családnak az összes addig kiadott útlevelet azonnal vissza kellett vonnia. A hercegség már csaknem megszüntette ezt a vállalkozását, amikor 

1999-óta az ország (pontosabban a Bates családi cége, a Haven Co Limited.) fő bevételi forrása a szigeten elhelyezett szerverek nemzetközi weblapjainak hostolása lett. Havi 1500 amerikai dollárért golyóálló betonnal védett szervert kaphatunk, amely folyamatos mikrohullámú kapcsolatban áll az angol hálózatokkal. A nemzetközi szervek ellenben nem nézték jó szemmel az ellenőrizhetetlen host működését.

A vesztét végül mégsem ez okozta, hanem hogy 2006-ban egy elektromos tűzben súlyosan megrongálódott a szerverpark. A tetemes kár miatt 2007 januárjában csak 20 ezer dollárt ajánlott fel a szigetállamért a svéd törvények elől menekülő Pirate Bay internetes cég, de az üzlet a vállalat nemzetközi üldöztetése miatt kútba esett. Abból a tervből sem lett semmi, hogy a Wikileaks Sealandre helyezze át a bázisát. A platformot megpróbálta megvenni a spanyol InmoNaranja nevű ingatlan cég is 750 millió euróért, hogy az egykori erődön online kaszinót üzemeltethessen az Európai Unió jogszabályait kijátszva. Ez az üzlet sem jött össze. Kevesebb, de szintén biztos bevételi forrása a hercegségnek a turisták fogadása, és a nemesi címek és rangok eladása, amelyeket egyébként a világon sehol sem ismernek el.  

Bár a világban több mint 60 mikronemzet működik, egyedül a sealandi hercegség tudott a sportban is sikereket elérni: 2008-ban Anglia és Wales válogatottja előtt ugyanis a platform-állam csapata nyerte meg az angolszász országok tojásdobáló versenyét. Szintén bizarr sportesemény volt, amikor a szigeten 2015-ben félmaratont rendeztek, amelyet Simon Messenger nyert meg. Az országalapító Roy Bates 2012. október 9-én hunyt el 91 évesen. A trónt fia, Michael régensherceg örökölte meg, aki jelenleg Suffolkban él, ahol fiaival egy halászati vállalkozást üzemeltet. Azonban könnyen lehet, hogy apjához hasonlóan az új uralkodónak is fegyvert kell fognia, hiszen az angol Védelmi Minisztérium 2021-ben bejelentette, hogy augusztus 7-től 15-ig nagyszabású hadgyakorlatot tart Sealand hercegsége, pontosabban a platform mellett, s talán ellene is.