Társasház épül az Ady, Csáth, Szép és Heltai által is látogatott Víg utcai bordélyház helyén

Repülő kukik, harapós nunik

Budapesten a józsefvárosi Víg utca páratlan oldalán sorakozó házak bontását már jó tíz évvel ezelőtt elkezdte az Ökoházak cégcsoport. Jelenleg a 35-ös, a 37-es és a 39-es házszámmal illetett telkek beépítése zajlik, ahol a tervek szerint már 2024 első negyedévében felavathatják a Green Home City névvel illetett társasházat. Ezt a két tetőterasszal megkoronázott, 91 lakásból álló ötemeletes ingatlant Bodó Balázs, Fiák Márton és Novák Fruzsina tervei alapján kivitelezik.

A lebontott földszintes épületek annak ellenére nem képviseltek építészeti értéket, hogy többségük – teljesen más ritmusú és többszörösen átépített struktúrájú homlokzataikkal – már a nagy pesti árvíz előtt is álltak. Én is csak azért ragadtam most tollat, mert az egyetem elvégzése után egyrészt jó pár évig a Víg utca 37-es ház lakója voltam, másrészt pedig a fővárosi kormányhivatal idén augusztus 3-án tette publikussá, hogy befutott hozzájuk a lebontott ingatlanok helyére felépíteni kívánt társasház kivitelezésének építtetői igénye. Jobb későn, mint soha. A két ütemben felépíteni kívánt épület mindjárt szerkezetkész.

A szóban forgó házban valamikor 2002 körül vettünk négymillió forintból egy szoba-konyhás lakást az akkori párommal, és a lakás teljes felújítását – mint munkaerőpiacra frissen belépők – saját magunk végeztük el. Amikor elkezdtem az elkoszolódott vakolatrétegeket leverni, 

Elcsodálkoztam rajta, hogy vajon anno kinek lehetett ilyen szörnyű ízlése, de ennél jobban zavart, hogy ez a legutolsó réteg százegy-valahány év elteltével is szinte leverhetetlen volt.

Megörültem. Hatalmas művészettörténeti kincsnek véltem ezeket az ókori Pompejiben látható falfestményekre hajazó századfordulós pingálásokat, amelyeket természetesen első otthonunk legfőbb értékének kívántam megtenni.

Semmi szexus, csak kultúra, volt a mottóm. Pechemre. Az akkori oldalborda hallani sem akart erről a tervemről. Ő nem akart naponta szembesülni azzal a vizuális valósággal, hogy repülő kukik és hegyes vámpírfogakkal ékesített nunókák lesik minden mozdulatát. Nem volt más lehetőségem, a sormintát kitisztítottam, üvegszálas vászonréteget helyeztem rá, majd fehér festékkel lefedtem, így biztosítva a műalkotás dokumentálását és megóvását az utókor számára.

Víg utcai víg udvarlók

A hatlakásos ház legidősebb lakója – Piri néni – persze másnap felvilágosított, hogy a Víg utca 37. és így piciny otthonunk is korábban egy itt működő bordélyház szerves része volt. Ő javasolta, hogy menjek le a pincébe, ahol csodákat fogok látni. Így is tettem.

Az egyik boltíves szakasz sarkában csaknem egytucatnyi monarchia korabeli Triumph- és Lakos-féle tűzhelyt, valamint Meidinger-, Ehrlich-, Schlick- és Héber-féle kályhát találtam szép katonás sorrendben elhelyezve. E öntöttvas csodák közé volt odatámasztva egy pléhlemezből készített, látszólag futószalagon gyártott, falra szerelhető fehér színű persely is, amelyen a „Leányaink egészségéért” című domborműves felirat szerepelt, alatta egy apró kis nyílás, ahová távozás után az elégedett ügyfelek bedobhatták a rézből és ezüstből vert krajcárjaikat, aranyból készült recés tapintású forintjaikat/frankjaikat.

Hogy ezek a XIX. században készült csodák melyik egykori szomszédom tulajdonai lehettek, ma sem tudom. Miután jó pár évvel később szerelmünk is kihűlt, így urasan magam mögött hagytam a józsefvárosi egykori bubukaközpontot, s átköltöztem a főváros egy másik szegletébe.

Persze azóta már tudom, hogy az általam akkor megmenteni kívánt századfordulós fríz nem volt egyedi. Szinte az összes monarchiabeli piros lámpás házban találtak már ilyen vagy ehhez hasonlatos kedélyjavító, archaizáló falfestést, pajzán grafikát – Karlsbadtól Brassóig, Krakkótól Zimonyig. Budapest egykori szexi-mexi centrumainak amatőr képzőművészeti alkotásai azonban kiemelt helyet foglalnak el ma is a többi között, ha összehasonlítjuk például a hasonló prágai remekekkel.

Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy szép legényéveim emlékére levéltárba kell mennem, hogy az egykori bárcás ház múltjára válaszokat kaphassak, már csak azért is, mert a környéken anno csak ilyen jellegű műintézmények működtek.

 – utóbbi pennaforgató Miért vijjog a saskeselyű? írásában plasztikusan be is mutatta a helyet –, addig a 30-as házszámmal jelölt piros lámpás sarokháznak Hunyady Sándor regény- és drámaíró volt a törzsvendége.

Bárcára gyűjtve

A Víg utca 37. kapcsán az első adat 1848-ból köszöntött vissza. Az U alaprajzú épület akkor még Udvardy Sándor bérkocsizó tulajdona volt, aki két évvel később, 1850. november 18-án adta el tulajdonát 420 forintért Schermann János magánzónak és feleségének, Schweichl Antónia úrhölgynek. Ez a ház lett az otthona három (Ilona, István és Irma) gyermeküknek is, akik közül a jogot végzett István érte el a legnagyobb sikereket mint ítélőtáblai tanácselnök.

A testvérek, miután megörökölték a ház tulajdonjogát, 1881-ben eladták Liebold Ferenc fővárosi mérnöknek, aki bár többször is kapott engedélyt, hogy egyemeletes épületté bővíthesse frissen megszerzett tulajdonát, valamilyen ok miatt ezt mégsem lépte meg. Lieboldról érdemes megemlíteni, hogy 1889-ig másodmagával 

Liebold Ferenc nem is maradt sokáig a ház tulajdonosa. 1891-ben 12 800 forintért eladta takaros birtokát Rosenberg Jakab szatócsnak, aki öt évvel később ennek az összegnek több mint a duplájáért, 28 500 forintért értékesítette az ekkor már C alaprajzúvá kibővített házat. Az új vevő Gonda Henrik tüzelőanyag- és tűzhely-nagykereskedő volt, akinek ekkoriban már több józsefvárosi ház (pl.: József körút 11., Fecske utca 28., Német utca 41. és 43.) tulajdonosi kulcsa lapult a zsebében. Valószínűleg az ő regnálása alatt kerülhetett az a tucatnyi tűzhely és kályha a pincébe, amelyről feljebb írtam.

Tucatnyi kaland

Gonda ügyes üzletember volt. Mivel a prostitúció ekkor még legális volt, így a környék kispénzű közép- és munkásosztályára, az élvhajhász diákságra alapozva bordélyházat alakíttatott ki az épületből. 

amely az itt dolgozó hölgyek és a szobák számára utalt. A kereskedő a kapubejárótól balra eső egykori lakásban alakíttatta ki a szalont, ahol halk zongoraszó mellett egy kávé vagy egy pohár bor elfogyasztása után az izgatott vendégek kiválaszthatták a nekik tetsző lányokat. Innen már karonfogva mentek át az udvart körbeölelő, vérvörösre festett 12 szoba valamelyikébe.

A hölgyeket első és másodosztályúként különböztették meg egymástól. Az első osztályúak csak este, a másodosztályúak csak nappal dolgozhattak. A jobbaknak, szebbeknek nappal ugyanis pihenniük kellett. A Tucatban dolgozó nők nem a forgalmuk után fizettek a pénztárosi teendőkkel megbízott Pallay Józsefnének, hanem havonta csak egyszer. Ezt hívták szobapénznek. Ez egy előre meghatározott összeg volt, amely nem növekedett annak függvényében, hogy a hölgyek hány kuncsaftot fogadtak.

Akinek az energiája engedte, az egyetlen éjszaka akár 35 menetet is lezavarhatott vendégeivel, s ez a bevétel nála is maradt. Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimir rendőrfogalmazó 1909-ben publikált, Az erkölcstelen Budapest című könyve szerint

Pesten a legelőkelőbb bordély is meglepően olcsó: tíz korona a taksa.

Napi 350 korona igen tekintélyes napi bevételnek számított már akkor is. A pénzértékindex szerint ez a jövedelem 2023-ban napi 879 ezer, havi 1050 férfi után pedig 26,4 millió forintnak felelne meg.

Persze ez csak szimpla matematika.

Ugyanez a szerzőpáros pár oldallal később már így fogalmazott:

Sehol Európában nem olyan olcsó a nő, mint nálunk, Pesten, amiért a látogató olyan fényt és pompát, a selyemnek, bársonynak, márványnak, pazar dísznek és szép női testeknek olyan tömegét kapja, amit például Párisban tízszer annyiért is alig kap.

Nyugati kaland

Persze ez a Víg utca 37. alatti bárcás ház nemcsak megfizethető árai miatt volt népszerű az irodalmat kedvelő férfiak körében is, hanem egy banális félreértés miatt is. A háztulajdonosi feladatokat ellátó Gonda Henrik nagykereskedőnek ugyanis volt egy híres, doktori ranggal rendelkező névrokona, aki nemcsak az országgyűlési gyorsírók és a Magyar Tudósító című lap szerkesztője volt, hanem 1908. július 15-től a nagy hírű Nyugat című folyóirat és kiadó egyszemélyes tulajdonosa is.

Dr. Gonda Henrik későbbi miniszteri tanácsossal Fenyő Miksa főszerkesztő, Ignotus Hugó író és Osvát Ernő irodalomkritikus írta alá ezt az egy évre szóló tulajdonosi szerződést. 

Tőlük függetlenül szintén 1908-tól lett a bordély gyakori vendége a víg kedélyű Heltai Jenő, akinek kedvenc perditája a ház éke, a gömbölyű Berta volt. Ez a testes jóasszony az erotomán Heltainak köszönhetően bevonult az irodalomba is. A falloszfüggőségben szenvedő Gombaszögi lányok után Berta lett Heltai Jenő Mozi-dalának ihletője. A szerző szerint ennek magyarázata, hogy:

Berta tényleg egy kinematográfos helyiségben vesztette el az izéjét.

Kevéssé ismert tény, hogy Berta nevét Heltai egy másik művében is megörökítette. Az Akik még Pesten vannak című, 1908-ban a Pesti Hírlapban megjelent cikkében úgy fogalmazott, hogy sok kéjnő azért marad a nyári idényben is a magyar fővárosban, „Mert az orvos a gyermekeimnek fővárosi levegőt rendelt”, vagy „Mert a magamfajta megrögzött pesti, hej, csak itt érzi jól magát, ezen az édes pesti kövezeten”, illetve személyünkhöz kapcsolódva: „Mert még nem láttam a Berta panamáját”, és „Mert már láttam a Berta panamáját”. Ennek tükrében a Víg utcai Tucatban tevékenykedő gömbölyű Berta valóban fővárosi fogalom lehetett 1908 körül.

Irodalmárainkat persze nemcsak az olcsó nők és az irodalmi lap tulajdonosával azonos húzónév vonzhatta a Víg utca 37. alatti Tucatba, hanem az a groteszk és mulatságos állapot is, hogy a kéjbarlang pont a Conti (ma Tolnai Lajos) utca 41–43. alatti Honvéd Hadbíróság és katonai fegyház szigorú épületének hátsó traktusával nézett farkasszemet – az épületet Misley Sándor és ifjabb Ybl Miklós tervei alapján csak 1929-ben alakították át kerületi rendőrkapitánysággá.

A főleg tüzelőanyag-kereskedelemmel foglalkozó Gonda Henrik 1918-ban adta el józsefvárosi piros lámpás házát. Az épületet 1926-ban vásárolta vissza Schermann János unokája, dr. Romhányi Rafaelné ügyvéd özvegye, Feith Irma. A két világháború között az épület leginkább a Rózsa Vilma Hadirokkantak írógépjavító műhelyeként, Breitkopf Elek kárpitosboltjaként, majd 1939-től Ribárik János ezüstműves műhelyeként, valamint Török Kálmán könyvkötészeteként volt ismeretes. Remélhetőleg a lebontott házak helyén felépülő társasház leendő lakói hasonló érdekes, másféle életutakat járnak majd be, mint elődeik.