Nem Trianonról ír, aki Trianonról ír

Hogy jelent meg az irodalomban a húszas években Trianon traumája?

Trianon mindenkinek nagy csapást jelentett. Az írókat is megszólalásra késztette, még a korábban politikai témákban véleményt nem nyilvánítókat is, és egy időre egy platformra hozta az értelmiséget. Ennek lenyomata az 1921-ben megjelent, Kosztolányi szerkesztette antológia, a Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért. Az ebben olvasható írások nagy része  hagyományos irodalmi mércével mérve nem annyira értékes – talán éppen mert politikai célzatú traumaszövegek, amelyek a friss sérelmet írják meg. Ma újraolvasni őket viszont érdekes és tanulságos.

Trianon emellett a két világháború közötti időszakban jelmondatokban (Nem, nem, soha!) és rigmusokban vált a mindennapok, a közgondolkodás részévé: Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna Hitvallás című versének első szakasza Magyar Hiszekegy néven az iskolai oktatásba is bekerült. A diákok az órát ennek skandálásával kezdték: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen. A szerző az ima kategóriában nyert azon az 1920-as pályázaton, amelyen a pályaműveknek az elcsatolt országrészek visszaszerzésére irányuló szándékot kellett kifejeznie. A jelmondat kategóriában a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” nyert.

A Trianon-fogalom folyamatosan változik. Babits Mihály vagy József Attila nem ugyanazt értette Trianon alatt, mint ma bárki, mivel a fogalmat átalakították a politikai és történelmi jelentésrétegek.

Ma Trianon leginkább a politikai közbeszédben téma, a különböző pártok különbözőképpen kezelik, más-más Trianon-fogalmat használnak. A radikális jobboldal mitikus-szimbolikus képzetekben beszél róla, a liberálisok úgy vélik, egyszerűen túl kell lépnünk rajta, már Európába tartozunk. A baloldal ambivalens, a szavazóikat valószínűleg annyira nem érdekli ez a kérdés. A Fidesz pedig, ha jól látom, arra törekszik, hogy higgadtan megközelítve tegye témává – ez fontos.

Másrészt pedig nagyon sok mindenben ott rejtőzik, csak nem azonosítjuk. Trianon címke, ami alá sok minden befér: kisebbségi kérdések, határok, kulturális, nyelvi identitás, mit jelent magyarnak lenni, mi alapján tartozik össze egy nemzet. A határok alapján, vagy létezik egy átfogóbb elv, amely ezen felül tud emelkedni. Trianon sok résztraumából áll össze, és az irodalomban is így jelenik meg. Nem Trianonról ír, aki Trianonról ír, hiszen maga Trianon egy politikai alku helye. Hanem kisebbségi létről, kitelepítésről, családok, kis közösségek szétszakításáról, arról, hogy milyen magyarnak lenni Európában. Trianon ebben az értelemben ma is tart még, nem zárult le.

Milyen nyelvi jelekkel írja le az irodalom a magyarok Trianon-sokkját?

A mai napig komoly trauma ez. A kollektív tudat metaforikus szintjén be nem gyógyult sérülésként fogalmazódik meg. Mert milyen fogalmakkal írják le a Trianon utáni országot? Csonka, szétszabdalt, földarabolt, vérző, darabokra szakadt, sebesült. Pomogáts Béla egy 1996-os írásában (Trianon és a magyar irodalom) úgy fogalmaz: „a seb vérzett és üszkösödött tovább is”, „anélkül, hogy a trianoni tályogot felnyitották és megtisztították volna, a kiengesztelődésnek és összefogásnak semmi esélye nem lehetett.” Ebben a metaforikában mozgunk: belevágtak az ország testébe, az szétszakadt, és azóta sem gyógyult meg.

1920-ban sokan gondolták, hogy van feladata az irodalomnak: Babitsék a magyarok nevében, váteszként szólaltak meg, Kosztolányi segélykiáltást írt az európai költőkhöz. Tényleg van ilyen funkciója?

Ma a különböző irodalmi csoportosulások és esztétikák között éppen ennek a kérdésnek a mentén húzódik a választóvonal: van-e az irodalomnak a közösség által ráruházott feladata, küldetése. Ez a romantikából származó képzet – az író mint vátesz. A posztmodern, a szövegirodalom, a nyelvjátékos irodalom vagy az új érzékenység nem gondolkodik szereptudatban. A nemzeti értékeket előtérbe helyező irodalomnak viszont fontos ez.

A kollektív tudat traumáinak feldolgozásában az irodalomnak fontos szerepe van, ahogy más művészeti ágaknak is, attól függetlenül, hogy az író milyen feladatot képzel el a maga számára. Az irodalom traumafeldolgozó szerepet tölthet be a közösségi emlékezetben, emlékező, emlékeztető, kultúraátörökítő jellege folytán.

A fohásztól a kemény hangvételig mindenféle beszédmóddal találkozunk, miért tűnik mégis úgy, hogy nem dolgozta fel ezt a magyar irodalom és kultúra? Miért nem foglalkozik az iskolai oktatás a Trianon-szövegekkel?

A leghangosabb nyilván a kiabálás hangja volt, a két világháború közti irredenta törekvéseké, a bele nem nyugvásé, ami belevitte Magyarországot a második világháborúba. Mellette ott volt a gyász hangja is. De ez a gyászmunka nem zárult le, hiszen a második világháború végéig erős volt a remény, hogy ami történt, az visszafordítható. Nem fogalmazódott meg az, hogy ez a helyzet már nem fog megváltozni. Ezért is élték meg sokan második Trianonként a második világháború lezárását. Újra vesztes az ország, újabb kudarc, újabb szégyen. Aztán a kommunista ideológiával együtt a hallgatás és az elhallgatás korszaka következett, hiszen Trianonról nem lehetett beszélni, mert felerősítette volna a nemzeti érzéseket. A rendszerváltás óta elsősorban a politikai terepen téma Trianon. Az iskolai oktatásba a fenti okok mellett  azért sem kerülnek be a Trianonról szóló szövegek, mint amilyenek a Vérző Magyarország darabjai, mert esztétikai értelemben nem tartjuk őket annyira értékesnek. A traumaszövegekre különben is sokszor jellemző, hogy nem kerülnek be a kánonokba, a tipikus traumaműfajok (naplók, memoárok, levelezés) sem kanonizáltak. De azért olvasnak a diákok sok olyan könyvet, amelyekben búvópatakként ott van Trianon, hiszen ha csak szóba kerül a határon túli, kisebbségi magyar irodalom kérdése, már Trianonhoz is érkeztünk – csak ez nincs tematizálva, kimondva, hangsúlyozva.

Az egész folyamat érdekes példája, hogy az iskolásoknak szóló Képes történelem sorozat 1977-ben kiadott, a korszakkal foglalkozó darabja Az első világháború címet kapta. Trianonról nem sok szó esik benne, a proletárforradalmak ünneplése a végkicsengése. Az 1996-os új Képes történelem a Csonka ország címet viseli, és a legtöbb szó Trianonról esik benne. Mind a két könyv kikölcsönözhető egy kerületi könyvtárfiókból.

Tanulmánykötetében azt írja, hogy amíg az egyének ahhoz keresik a szavakat, hogy a traumatikus tapasztalatokat megfogalmazzák, az ideológia még azt is elhallgatni igyekszik, hogy az adott események traumatizáló hatásúak lehetnek, sőt a hallgatás tényét is elfedi és saját magával helyettesíti.

A trauma egyik legfontosabb sajátossága, hogy hallgatnak róla, mert a traumán átesett egyén vagy közösség nem találja a szavakat ahhoz, hogy elmondja, mi történt. A trauma és a szégyen magával hozza a hallgatást, az ideológia beletelepszik ebbe a csendbe, ebbe a hiátusba: a diktatúra ahelyett, hogy szorgalmazná a trauma feldolgozását, vagyis szóba hozná a vereséget, a veszteséget, a kudarcot, hogy aztán túl lehessen lépni rajta, úgy tesz, mintha mindez nem létezne, elhallgattatja. A trianoni sebek helyébe a vörös zászlók, traktorok, boldog gyárak léptek. Amikor aztán a téma újra előkerül, felcsapnak az indulatok.

Azon kellene dolgozni, hogy megtaláljuk azt az irodalmi, politikai és köznyelvet, képzetkincset, amelynek révén fel lehet dolgozni ezt a traumát, és kialakulhasson egy konszenzusos hozzáállás az egész kérdéskörhöz, amelyet Európa felé is képviselni lehet. De amíg egyesek még mindig azt gondolják, hogy Trianon visszacsinálható, mások pedig azt, hogy ez már rég senkit nem érdekel, ez nem sikerülhet.

Hogyan beszélhet az irodalom a traumáról?

A traumaelmélet szerint a gyógyulás feltétele a történtek elmondása – történetté formálása és másokkal való megosztása. Míg egyéni traumák esetében ez megtörténhet beszélgetésekben vagy pszichoterápia keretében, kollektív traumák esetében például az irodalom hozhatja létre azt a nyelvet, amelyen a trauma elbeszélhetővé válik. Ez a nyelv nem fedi el a traumát, hanem megmutatja, hogy a trauma előtti nyelv alkalmatlan volt a trauma elbeszélésére. Így létrejön az az új nyelv, amely már képes arra, hogy újra összefüggő történetté formálja a trauma előtti és utáni idősíkokat. Trianon esetében, úgy érzem, nem jött létre még az a nyelv, amely képes ezt a történetet létrehozni. A rigmusok és jelmondatok, az agitálás, a panasz, a kiabálás és a hallgatás után most ennek kéne következnie. Pomogáts Béla beszél a már említett cikkében arról, hogy Trianon következtében alakult ki a „lelki nemzet” eszméje, amelynek értelmében a magyarság földrajzi és politikai határoktól függetlenül egy nyelvi, kulturális egységet képez. De ez a nyelvi burok nem gyógyította be a sebeket. A „lelki nemzet” képzete vigasztaló, de nem gyógyító.

Talán az egységes Európa képzete gyógyíthat, a nemzetek fölötti egységesség, és eközben a nemzeti-nyelvi különbségek értékelése és megtartása, az átjárható határok, amelyek határ volta funkcióját veszti.

A magyar identitás lényeges pontja, hogy elszenvedtük az ország feldarabolását. Érezhető ez a mi gondolkodásunkban?

Ez nagyon érdekes kérdés, azt gondolom, hogy igen, biztosan. Nagyon könnyen lehet, hogy innen eredeztethető a kudarchoz és a sikerhez való viszonyunk. Mert míg például Amerikában az emberek örülnek az egyéni teljesítménynek, büszkék rá, addig nálunk nagyon gyakran előfordul, hogy a sikert el kell titkolni mások elől, mert az emberek mások sikerét saját kudarcukként élik meg. És származhat ebből az a keserűség is, ami – nemrég lehetett a médiában hallani – az egyik legutolsóvá sorol be minket a népek pesszimizmusindexén. Hiszen a trianoni probléma a nagyvilágot nem érdekelte, ahogy 1849 vagy 1956 sem, a mi traumánk maradt.