A szociális pornográfia gyakorlása hadifoglyokon

A World Press Photo (WPP) évről-évre elhozza a legszebb és legjobb képeket (itt az összes kép elérhető), mi mindig rácsodálkozunk és szeretjük őket, mert alapvetően minden egzotikus számunkra, ami nem a szorosan vett környezetünkben zajlik. Történeteket várunk a képeken keresztül, hogy hátha a képek segítségével megértünk valamit a világból, amit máshogy nem. Például Paul Nicklen National Geographicnak fotózott képeiből a jeges világ rétegzettségét és élettel telítettségét egy szétrohadt jegesmedve-tetemen keresztül, Afrikát a zimbabwei diktátor és lázadó katonái, a sportot egy kosármeccsen kinyomott szemgolyó segítségével.

Abban semmi újdonság nincs, hogy az elmúlt World Press-év (megint) alapvetően rengeteg háborútól volt zajos. Az esztétizálás miatt a Gázában kilőtt rakéták kifejezetten szépnek hatnak, amit így könnyebben is fogadunk el, csakhogy oda a reflexió. Lőjenek nyugodtan, többet és többet, mert látványosabb az augusztus 20-i programunknál is. A megerőszakolt férfiakról és nőkről készült sorozat egy erős ötlet rosszul kivitelezve. Hasonlóan ahhoz a sorozathoz, ami egy londoni, egy mexikói és egy indiai család tévénézési szokásait mutatja be, mert nem derül ki semmi róluk, meglepő módon ugyanúgy döglenek a tv előtt, mint én, csak más a díszlet.

Engem a több képből álló, egy-egy történetet végigmesélő sorozatok nyűgöznek le, mint a lengyel Rafael Milach által fotózott öreg cirkuszi emberek, amelyek közül egy igazán kiemelkedik: a felesége tigrises számaiban szereplő öreg, aki a közös ágyukon ül egyedül, a háttérben a falon pedig a felesége tigrisekkel egy festményen. Ha már a szociális érzékenységünkre játszanak rá, akkor azt így tegyék, legyen történet, ne csak a sajnálat, amit egy szegény ember redőzött arca kivált. Persze, a nézőnek szüksége van ilyen önigazolásokra, hogy azért még képes meghatódni.

A fotósok tudják, hova

Létrejött a szociális pornó kategóriája, a definíciója a következő: idős, szegény, meggyötört, megvert, megalázott vagy valamely kisebbség tagját mutogató kép, amelyen nagy társadalmi igazságosságot igyekeznek elérni a képkészítők, a részvétre sunyin rájátszva. Ilyenek a svájci Revillard fotói hajléktalanok sátrairól, amelyek a calais-i történtek után maradtak. Az amerikai Carolyne Drake-nek is Oroszországig kellett mennie, hogy drogos, lepusztult világot lásson. Miért van az, hogy az Egyesült Államokról nem jutnak be a versenyre ilyenek? Eleve az USA alig téma, mintha a fotósok tudnák, hogy hova kell menni fotózni: Afrika, Kelet-Európa, pici Távol-Kelet.

A képi gyarmatosítás lényege, hogy a sok amerikai és európai digitális, tükörreflexes fotós elindul az ún. egzotikus világokba, amelyek nincsenek még vizuálisan elhasználva, és ott saját képükre alakítják az adott világot. A liánugró-sorozat például nem lenne rossz, de végig érezni a kívülállóságot, valamint béna, hogy az elég vakmerő ugrás végét, a megérkezést nem mutatják meg. Ezzel szemben a célba megérkező maratonisták arcát meg igen, érdemes is. Ha pedig már arc, akkor Putyin: szinte a keleti ikonográfia megoldásait használja a fotós a Time címlapján, és még így is elkapta a tekintetben ezt az egyeduralmi Oroszországot, a szájszélben megbújú mosolyban az uralom birtkolását.

Gárdi, Szigetváry, Berekai

Ez az első WPP, amin három magyar ért el helyezést, közülük a legjobbat Gárdi Balázs, akinek afganisztáni képei finoman egyensúlyoznak a valóság és a tündérvilág között, csak ömlik be a fény a képekre, mintha bármi remény is lenne (két első helyet hozott el vele). Az egyik képén egy Che Guevara-szerű alak tartja kezében a gyereket, a másikon pedig Robert Capa híres, a spanyol polgárháborúban készült, A milicista halála című fotóját is megidéző képen egy halott katona fekszik. Gárdi a WPP azon fotósainak egyike, aki képes a képeivel valamit elmesélni, nem csak rögzít, ha már éppen a kurd katonanők kiképzésén járt. Ez utóbbi a legötlettelenebb alkotások egyike, sajnálatos.

A meleg felvonuláson készített képével Szigetváry Zsoltnak sikerült elkapnia a teljes értetlenséget, ami a társadalmunk egyik részében felmerül. Az utóbbi két évben a zavargások és tüntetések miatt olyan erős jelenléte van csuklyás szélsőjobbosoknak, az árpádzászlós gárdistáknak és újabban a csikós nindzsáknak, hogy nem lehet kitörölni őket. Az Index hét képei-válogatásából emlékszem Berekai Judit jógázó alakjaira, amin az edző fiatalok mellett a testek és falak által képzett vonalstruktúrák maradtak meg.

A test kiárusítása

A WPP egy ponton bukott meg számomra: az iraki hadifoglyokról készült két portré díjazásakor megmutatták, milyen könnyedén képesek kiárusítani az embert, az emberi testet. A szociális pornográfia kiváló alkotásai ezek, amelyeken a letakart szemű (a személyiségi jogok, ugye) hadifoglyokat mutatják, se történet nincs mögöttük, se semmi. Lefotózta, nagyon ügyes, számomra semmiben sem különbözik a botrányos Abu Ghraib-börtönben készült képeknél. Megmutatja, hogy az ember mindig képes alárendelni másokat magának, és mindig az erő birtokosáé a reprezentáció joga.

Második helyett szerzett hír kategóriában az év sajtófotóját készítő Tim Hetherington, aki Afganisztánba kísért egy amerikai egységet, és aki nem törekedett nagy történetek megmutatására, annál inkább valamiféle spielbergi látványháború megjelenítésére. Olyan látványosnak ábrázolja a robbanást, hogy leigazolnám minden hollywoodi háborús filmbe, az meg le van szarva, hogy emberek (pontosabban: statiszták) haltak meg esetleg. A fotó a lényeg, és hogy ki mutatja.

Kérdés az is, hogy abban a korban, amikor mindenki fotókat készít, és mindenről lehet képünk, mi válik fontossá. Spot news-kategóriában a Bhutto-gyilkosság teljesen elmosódott felvétele nyert, de néhány éven belül indafotósok, picasasok lepik el a versenyeket, és ha valaki végignézi a Khívától keletre blog képeit, mindent megtud a világ keleti részéről (jó felbontás, nagy és színes, mi kell még?). Egyébként a WPP egyik terében elrejtett Lumix fotópályázat sok tekintetben szebb és érdekesebb válogatás, de ne az LCD-n, hanem a kis füzetekben nézze meg, ha már lusták voltak felnagyítani.