Tízéves az intézményesített kukkolás

Amikor Jon de Mol, az Endemol nevű televíziós produkciókat gyártó holland cég egyik producere és későbbi tulajdonosa 1997 szeptemberében elővezette azt az ötletét, hogy mi lenne, ha tizenöt gondosan válogatott átlagembert bezárnának egy luxusvillába, majd minden percüket figyelnék kamerákkal, nem biztos, hogy bárki is gondolta volna, hogy 2009-re a Big Brother (a műsor munkacíme a kevésbé vészjósló Aranybörtön lett volna), azaz a Nagy Testvér hetven országban fut be karriert, és teljesen felborítja a legnagyobb tévés piacnak számító USA műsorszolgáltatási gyakorlatát is.

De Mol nem találta fel a spanyolviaszt, csak jól érzett rá arra, hogy a szárnyait bontogató valóságshow-műfajnak szüksége van egy igazi nagy durranásra, ami az eddig már ismert elemeket egyesíti, és kínál valami olyat, amit az elődök nem tudtak: a folyamatos kukkolás élményét. A valóságshow-k eredetét egyes források 1948-ra teszik, amikor az USA-ban megszületett az első kandikamerás műsor. Átlagembereket szívattak meg és vették fel a reakcióikat, majd ezt mutatták be a Candid Camera című műsorban. Más értelmezések szerint a modern reality-televíziózás atyja az 1973-ban készült An American Family című műsor volt, amiben egy héttagú család életét követték a kamerák.

Ügyesen kell nyúlni

A Big Brother közvetlen elődei, a Nummer 28 című holland műsor, a The Real World című amerikai produkció és az Expedition Robinson névre hallgató svéd sorozat mind tartalmaztak elemeket, amiket egyesítve a Big Brother elindulhatott világhódító útjára. A Nummer 28-ban idegeneket zártak össze egy házba, és itt vallottak először személyes élményeikről közvetlenül a kamerába. A Real World ezt a formátumot fejlesztette tovább, és alkalmazott olyan vágási technikákat, amiket a napi összefoglaló során később a Big Brother is. Az Expedition Robinsonban bevezették a kiszavazás intézményét, amivel már készen is volt a Nagy Testvér forgatókönyve.

A műsor számos inkarnációt élt meg a világ különböző tévés piacain, de az alapmotívumok változatlanok maradtak: 15-20 idegent bezárnak egy házba, ahol kamerák és mikrofonok előtt, de a külvilágtól teljesen elzárva élik életüket, és hetente kiszavaznak maguk közül valakit. A szociológiai kísérletnek is tekinthető műsorban általában kiderül, amit enélkül is tudtunk: ha különböző személyiségű embereket kényszerítünk arra, hogy elviseljék egymást, előbb-utóbb elszabadul a pokol, és máris van mit mutogatni a tévé előtt ülő millióknak. A jelentkezők mind tisztában vannak azzal, hogy a kérészéletű és kétes értékű hírnévért cserébe feláldozzák magánéletüket, az interneten folyamatosan követhető adásfolyamban nem tudnak eltitkolni semmit a nézők előtt.

Olcsó a hús

A műsor szinte a világ minden országába sikert aratott, ahol bemutatták, ráadásul hamorsan megjelentek a nemzetközi változatok is, így például a Big Brother Africa, vagy a szemérmesebb közel-keleti verzió.

A legtöbb változatban a szex természetesen kiemelt jelentőségű volt, amin annyira nem lehet csodálkozni. A casting során a készítők nagy műgonddal válogatták ki azokat a jelentkezőket, akik harminc napot semmiképpen nem bírnak ki nemi élet nélkül. Kutyával, kisgyerekkel és dugással ugyanis mindent el lehet adni.

A tíz éve tartó műsorfolyam ráadásul - a többi valóságshow-hoz hasonlóan - kifejezetten olcsó. Míg egy drámai sorozat egy-egy epizódja akár hárommillió dollárba is lekerülhet, a legdrágább realityk heti adását is simán meg lehet úszni egymillió dollár alatti összegből, hiszen a szereplők ingyen dolgoznak, trükkökre nem kell költeni, a helyszínül szolgáló házat többször is fel lehet használni. A műsorra jellemző botrányok (voltak már verekedések, rasszista beszólások és egy feltételezett nemi erőszak is a különböző helyi verziókban) azonban előbb-utóbb elriasztják a legedzettebb szponzorokat is, és ha nincsenek hirdetők, akkor műsor sincs. Nem véletlen, hogy a földfelszíni adások tekintetében legkonzervatívabb USA-ban még mindig megy a Big Brother, itt ugyanis a botrányokat a minimumra szorították le a jól megválogatott szereplőgárdával és a kiváló vágók alkalmazásával, míg a britek pont idén sokalltak be a már unalmassá vált műbalhéktól, és fejezték be a sorozat gyártását.

Az amerikai verzióban ráadásul már az első széria után szakítottak az eredeti szabályrendszerrel, bevezették, hogy a különböző játékokban legjobban teljesítő versenyző, a Ház feje jelölheti meg a kiesőket.

Van másik

A Big Brother sikere aztán villámgyorsan kitermelte a különböző vadhajtásokat. Az USA-ban és Európában is van már egy-egy olyan csatorna (Fox Reality és Zone Reality), ami a nap 24 órájában csak valóságshow-k sugárzásával foglalkozik. Az olcsón előállítható, de jól eladható tartalom miatt a valóságshow-k készítése a televíziózás egyik legjövedelmezőbb ágazata lett, több tudatnyi gyártó cég foglalkozik a legkülönfélébb változatok futószalagon gyártásával. A Big Brotherhez hasonló kiszavazós változatok mellett nagyon népszerű a celebreality műfaja, amiből mi is megkaptuk a magunk adagját a Győzike Show formájában, de rengeteg vetélkedőreality is látható a tévékben, mint például a Szombat esti láz, vagy a Megasztár.

A Szombat esti láz eredetije, a brit Stritcly Come Dancing című sztártáncos műsor a valaha készített legsikeresebb realityformátum, hiszen a világ 38 országába adták el a licencét. Anyagilag jelenleg a mi Megasztárunk közeli rokona, az American Idol a legsikeresebb, az amerikai hirdetők ebben a műsorban fizetik a legtöbbet egy-egy félperces reklámszpotért, és évek óta ez számít az adott tévés évad legnézettebb nem sporttémájú műsorának is az elmúlt öt év átlagát nézve 27 milliós nézőszámával.

Valóság a fenét

A műfaj kritikusai szerint a formátumok alapvetően tévesek, és nem szabadna a reality, azaz valóság szót ezekkel a műsorokkal kapcsolatban használni, mert ha egy embert bezárnak egy bekamerázott házba, vagy kiteszik egy tengerpartra, ahol még a latrina mellett is ott hasal egy kameraman, az sok minden, csak nem a valóság, tehát nem várható el a természetes viselkedés sem. Ráadásul ahogy telnek az évek, és kerül képernyőre egyre több műsor, a jelentkezők pontosan tudják, milyen típusú személyiségeket keresnek az adott reality gyártói, és ehhez mérten készítik el bemutatkozó kisfilmjeiket és adnak válaszokat a casting során feltett kérdésekre.

2000 óta 2009 az első olyan év, amikor a négy nagy, országos amerikai televízióban a realityműsorok száma nem mutat drasztikus emelkedést, sőt, a jelenlegi helyzet azt mutatja, hogy a jól bevált formátumok (A nagy fogyás, Survivor, Szombat esti láz) nézettsége egyre csökken, és már korántsem számítanak olyan eseménynek az egyes epizódok, mint az évtized elején, amikor például a Survivor első évadának fináléját közel ötvenmillió néző látta élőben. A tizenkilencedik évadát taposó veterán valóságshow múlt heti részére ezzel szemben mindössze 13 millió amerikai volt kíváncsi. A piac tehát telítődött, a nézők már nem akarnak vagy nem képesek több, mondvacsinált valóságot nézni, inkább a hagyományos programok iránt érdeklődnek.