Puzsér Róbert és a Fókuszcsoport is nekiment Dancsó PéternekAz egykori online videótékából 75 millió előfizetővel rendelkező online streamingszolgáltatóvá változó cég januárban tette meg története legnagyobb lépését: egy gombnyomással a világ minden országában elérhető vált, kivéve Kínát, Szíriát, Észak-Koreát és a Krím-félszigetet. A 2016 januári terjeszkedés előtt kisebb lépésekkel haladtak, 2015-ben például Ausztráliában, Új-Zélandon, Spanyolországban, Portugáliában és Olaszországban tették elérhetővé a szolgáltatást, 2016 januárjában ezzel szemben 130 országban. Erre lehet büszkének lenni, és a Netflix az is, szervezett is egy kétnapos sajtóeseményt Párizsban csak azért, hogy az újságíróknak elmondják, mennyire azok.
Az ilyen sajtóutaknál az a szokás, hogy miután a cég vezetője vagy valamelyik magas beosztású alkalmazottja hosszan veregeti a saját vállát, és számokkal sűrűn teletűzdelt prezentációjában elmondja, miért ők a legjobbak, elővezetik a cég termékléhez tartozó híres embereket, azok anekdotáznak egy kicsit, esetleg adnak pár interjút, és jöhet a lényeg, a koktélparti, ahol a kambodzsai riporter a Híres Színészt félretolva mar rá a füstölt marhanyelvre. A Netflix ebben is más utat jár be, ha valamihez hasonlítani kellene őket, akkor az Apple éves szeánszai jutnak eszembe, de nem azok a száraz, unalmas események, amiket Steve Jobs halála óta szerveznek, hanem azok, amiken hozzászoktatták a világot a "One more thing", azaz "Van még itt valami" félmondat jelentőségéhez, és amiken az újságírók az Apple-fanokkal együtt üvöltöttek az első Iphone láttán.
A Netflix pontosan úgy igyekszik a brandet pozicionálni, ahogy az Apple tette. Minden idegszálukkal, sajtóanyagukkal arra törekednek, hogy az ember fejébe beleverjék: Mi Mások Vagyunk. Emlékeznek még az HBO klasszikus szlogenjére, amit egyébként a mai napig használnak? "Ez nem tévé, ez HBO." Nem túl bonyolult, sőt, viszont rendkívül hatásos. A Netflix a párizsi sajtóeseményre odarepített 250-300 újságírót, kibérelt egy teljes, háromemeletes konferenciaközpontot, azt berendezte úgy, hogy ikonikus sorozatai mind megjelenhessenek - a House of Cards-ot képviselő Kevin Spacey az ovális iroda másába ült be interjút adni, a Marco Polo olasz főhőse egy jurtában, tevenyergen ülve nyilatkozott, de kapott külön helyszínt az Orange Is The New Black, a The Ranch, a Daredevil vagy a vadonatúj Marseille című sorozat is, mind a saját témájuknak megfelelőt.
Természetesen mi is rá vagyunk kattanva a House of Cards-ra. Vagyis néhányan már csak voltunk. A negyedik évadot kollektív munkában igyekeztünk mérlegre tenni, ízekre szedni, és megemészteni – külön megcsócsáltuk a „valódi” elnökválasztás párhuzamait. Kiderült, hogy való élet realistább a hiperrealizmusnál, és a politika már Frank Underwoodnál is lejjebb került. Évadkritika S.P.O.I.L.E.R.E.K.K.E.L.
Kezdjük a végén: a House of Cards (Kártyavár, aki magyarul netflixelte) negyedik szezonja után kevesen fognak Még, Még, Mééééég! kiáltásokkal felállni a képernyő elől. Jó, lehet, hogy a sorozat nimbusza sokak számára már a harmadik évadban megbicsaklott Frank és Claire házassági mizériájával, de pont ezért lehetett nagyon várni a negyedik évadot. Na meg azért, mert a sorozatban is pont akkor érkezünk el az elnökválasztási kampány sűrűjébe, amikor a „valódi” életben, ami azt ígérte, hogy még sűrűbbek lesznek a kölcsönös áthallások és Frank Underwood még több aljas húzással nyeri meg a választást (mert nyilván megnyeri). Tovább erre>>>
Sőt, felállították a House of Cards első két évadából ismert grillező bódét, a sajtómunkások étkezéséről pedig az Orange Is The New Black című börtönös sorozatból ismert menza gondoskodott: felépítették az épületen belül, és arra is odafigyeltek, hogy a falon olyan táblák lógjanak (A hajháló használata kötelező), mint a tévében, a kaját narancssárga rabruhás csajok adták, akikre pedig marcona fegyőrök vigyáztak.
A nagy konferenciaterem, amiben az első nap reggel tíztől fél négyig tartottak a különböző panelbeszélgetések, vörösben játszott, az épület előtt bazinagy, vörös, #Netflix felirat, mintha egy szekta alakuló közgyűlésére ülnék be. Kap mindenki tolmácsgépet, angol, német, francia, spanyol és olasz nyelvek közül válogathat, és míg elkezdődik a program, mindenféle remixekkel szórakoztatják az egyre idegesebb újságírókat, az egyik legjobb a Twin Peaks alaptémáját dolgozza fel, ettől kicsit megnyugszik mindenki. Az első fellépő maga Reed Hastings, a cég elnöke és egyben alapítója, egy halk szavú, szimpatikus ötvenes külsejű férfi, itthon így képzelik el a könyvelőket nagyjából. Hastings mondanivalójának lényege, hogy ahogy a rádió és a mozi megszülte a tévét, az internet és a tévé úgy hozta létre a streamingszolgáltatókat, akik között a Netflix azért tud piacvezető lenni, mert globális méretekben gondolkodik, nem fél kockáztatni, és nagyon sok pénzt költ fejlesztésre.
Példaként a Narcos című sorozatot hozta fel:
Addig, amíg a Hulu, az Amazon Prime vagy a Yahoo ezt nem vállalja fel, és nem nagyban gondolkodnak, addig a Netflixnek nincs félnivalója. Hastings cége csak 2016-ban összesen 5 milliárd dollárt költ majd el tartalomfejlesztésre és -gyártásra. Ez elképesztően nagy összeg, az ESPN, az első számú amerikai sportcsatorna költ ennyit. Csak a vicc kedvéért, ez 1 376 350 000 000 forint, és félmilliárddal több, mint amennyit az HBO, az Amazon, a Starz és a Showtime 2014-ben műsorgyártásra elköltött. A globális trend újabb három példája a The Crown (A korona) című brit sorozat, ami II. Erzsébet uralkodásáról szól, a Marseille című francia dráma, ami nagyjából olyan, mintha a Boss című sorozatot a House of Cardsszal összeházasítanánk, és Marseille korrupt polgármesteri hivataláról szól, illetve a Dark című természetfelettis német sorozat, amiben két eltűnt kisgyerek áll a középpontban, és lesznek benne időutazásra képes lények is.
A helyi gyártás fontosságát hangsúlyozta Ted Sarandos, a cég gyártási igazgatója is, aki Hastings mellett nagyjából az egyetlen ember, aki átlátja az utóbbi öt évben exponenciálisan növekedő cég stratégiáját. Szerinte az a legfontosabb, hogy mindenütt jelen legyenek, aztán abból, ahogy az adott országban fogyasztják a tartalmat, eldöntik, hogy lesz-e helyi gyártás. Egy tekintetben azonban le vannak maradva, ráadásul nagyon is: a lokalizálásban. Érthető, hogy ha egy nap alatt 130 országban jelenik meg egy cég, akkor felesleges azt várni, hogy minden tartalom azonnal a helyi nyelven szólaljon meg vagy legyen feliratozva. Az viszont elég kiábrándító, hogy az indulás után 3 hónappal is mindössze egy sorozat érhető el magyarul, ezt a délutáni, kiscsoportos beszélgetések során meg is jegyeztem Sarandosnak, aki azzal nyugtatott meg, hogy ez természetes.
Két céggel állnak kapcsolatban, akikkel élő szerződésük van a feliratok magyarra fordításra, és amint kellő adattal rendelkeznek a magyarországi Netflix-fogyasztási szokásokról, elindulhat a feliratozás. Hogy ez mikor lesz, arra pontos választ nem kaptam, pedig legalább hat Netflix-fejest megkérdeztem, a legbiztatóbb az "idén szerintem majdnem biztos" válasz volt, illetve az, amit Sarandos jegyzett meg Magyarországról: az amerikai nagykövet nagyon jó barátja, és nem akar leégni előtte. Az is elhangzott, hogy a saját gyártású sorozatok esetében a szinkronizálás sem elképzelhetetlen. A Netflix lényegét jelentő mérőrendszerről, a nézői szokások teszteléséről és az algoritmus működéséről külön cikkben számolunk majd be.
A fejesek után jöhettek azok, akik a pénz csinálják tulajdonképpen: a sorozatok és a saját gyártású filmek főszereplői és alkotói. Aki nem ismerős a Netflix-sorozatok terén, az is tudja, ki Kevin Spacey, hiszen a House of Cards főszereplője nem ma kezdte a szakmát. Most, hogy producer, sokkal több dolga van az amerikai politikai életről szóló sorozattal, amiről, jegyezte meg, álmában sem gondolta volna, hogy a vaság űberelni tudja, pedig de, "egy bizonyos párt, egy bizonyos politikusa" minden várakozásán túltett.
Nem mentünk elég messzire.
Donald Trumpra gondolt persze, de nem akart a Twitterre kerülni, így inkább homályosan fogalmazott. Spacey félórát beszélt, anekdotázott, a népszabadságos kolléga, Csákvári Géza kérdésére mesélt a III. Richárd színre viteléről, amire rém büszke volt, és amiből sokat merített a sorozatszerephez, és azt is elmesélte, hogy amikor 2011-ben Kínában forgatott, az utcán senki nem ismerte fel. Amikor az Inseparable című filmben vele együtt szereplő Daniel Wu társaságában járta az utcákat, mindenki azt hitte, ő a kínai sztárszínész testőre. Ugyan az országban hivatalosan még most sincs nincs Netflix, de a House of Cards olyan népszerű, hogy ma már az utcára sem nagyon tud kilépni, mert Frank Underwooddal azonosítják.
Van aki ezért kurvára meg is ijed tőlem, és elszalad. Most mi van, ez Netflix, itt mondhatom, hogy kurvára.
A House of Cards új évadáról nem beszélt, és viszont azt elárulta, hogyan került a sorozat a Netflixhez: annak idején a sorozattervvel David Fincher társaságában házalt, és ugyan nagyon sok tévét érdekelte a projekt, de mindenütt az volt a kérés. hogy forgassanak pilotot. Erre Spaceyék nem voltak hajlandók, hiszen minek, a forgatókönyv és a nevük elégséges kell, hogy legyen. A Netflix viszont mögéjük állt, és azt mondták Finchernek, hogy itt van 150 millió dollár, forgasson belőle két évadot (26 részt, azaz egy rész 5,7 millió dollárba kerül majd), akkor, amikor az átlagos sorozatepizódok 3,5-4 millió dollárból kijöttek.
Spacey volt kétségkívül a nap legnagyobb sztárja, és a szerencsésebb újságíróknak adott interjút is (a magyar kontingens nem volt szerencsés), de nála sokkal viccesebb volt Ashton Kutzcher és Danny Masterson, a The Ranch (A Farm, de nem AZ a Farm) című sitcom két főszereplője, akik szintén arra mutattak rá, mennyivel másképpen dolgozik a Netflix, mint a többi tévé.
A The Ranch egy hagyományos, többkamerás szituációs komédia (sitcom), amit élő közönség előtt, épített színpadon vesznek fel, és a negyedik fal helyén ül a közönség. A sorozat egy coloradói farmon játszók, ahová hazatér az egykoron nagyon tehetséges amerikaifutballista irányító (Kutcher), viszont ennek az apja meg a bátyja annyira nem örül. A hagyományos sitcom (mint mondjuk a Jóbarátok vagy az Így jártam anyátokkal volt) megélne másutt is, de Kutcher, aki a sorozat egyik alkotója is, nem habkönnyű, családcentrikus sztorit akart forgatni, hanem valós emberek valós problémáiról szóló, hiteles dialógussal eladott sorozatot, és erre, mint mondta, csak a Netflix volt a vevő.
Azt a szerepet, amit sokáig az HBO töltött be (a komolyabb, merészebb történetek otthona) egyre inkább a Netflix veszi át, mondták a Marselille alkotói is, bár a sorozatból lejátszott előzetes erről engem nem győzött meg igazán, a Depardieu alakította korrupt polgármester és ellenfele sztorija nem nóvum, bár Marseille valósban jól néz ki a maga lepukkantságában.
Abban minden megszólaló egyetértett, hogy a Netflix-modell miatt (minden részt egyszerre adnak ki, ha a néző egy nap alatt végez a sorozattal, akkor egy évig rághatja a kefét a folyatásért)
cliffhangerekben és négy felvonásos minidrámákban. Ez egyszerre átok és áldás is, mert nincsenek korlátok, nem kell a kereskedelmi tévék bruttó 60, nettó 42 perces formátumához igazodni, és nem úgy kell megírni a jeleneteket, hogy pont egy reklámszünetre jöjjön ki a végszó, viszont mivel az írók nagy többsége ehhez szokott hozzá, egyelőre nehéz az amerikai írókat átnevelni. Az európai sorozatírók ennél rugalmasabbak, a brit The Crown esetében elhangzott, hogy a legfőbb probléma az, hogy túl sok mindent szeretnének benne elmesélni, és hat évadnyi anyaguk van már készen. Hogy aztán igaz-e, hogy a Netflix mind a hat évadot berendelte, vagy csak pletyka, nem derült ki.
A tévé jövője egyelőre bizonytalan, legalábbis Ted Sarandos szerint, de abban mindenki egyetért a szakmán belül, hogy a földfelszíni sugárzású, ingyen fogható tartalom, és a kábeltévék soha nem fognak eltűnni. A sportesemények például nem Netflix-kompatibilisek, ahogy az event jellegű showműsorok, realityk, tehetségkutatók sem, hiszen ezeket valóban akkor és ott kell nézni, amikor képernyőre kerülnek, nem pedig hat hónappal később. Ezek a tartalmak megmaradnak a hagyományos tévének, de a sorozatok, legalábbis egy részük, abban a modellben fog elkészülni, amiben a Netflix gondolkodik.
A Jóbarátok például a Netflixnek köszönheti azt, hogy ismét a világ egyik legnépszerűbb sorozata. Nálunk ugyan egyelőre még nem érhető el (Sarandos szerint a Magyarországról elérhető tartalmak mennyisége év végére megháromszorozódik), de másutt igen, és a felmérések szerint nemcsak az idősebb korosztály nézi nosztalgiából, hanem a fiatalok is, sőt, ők kaptak rá leginkább, azok, akiknek a tévé lassan már a Netflixszel, az HBO GO-val vagy az Amazonnal egyenértékű, és nem a kereskedelmi tévékkel.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
