Félt, hogy nem fogom bírni, el fogok ájulni

Gera Marina 1984-ben született Szegeden. A Színművészeti Egyetem után Bodó Viktor társulata, a Szputnyik tagja volt, de már tíz éve szabadúszóként játszik független és kőszínházi előadásokban. Volt egy kis szerepe az Aranyéletben és Pálfi György Szabadesésében, de az első igazi főszerepe az Örök télben volt: Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró filmje a Gulághoz hasonló Gupvi-lágerekben játszódik, itt kell új életre berendezkednie a családjától elhurcolt Irénnek.

A film sorra nyerte a díjakat az elmúlt csaknem két évben, de ezek közül alighanem a legnagyobb Gera Marina Nemzetközi Emmy-díja volt: az elismerést az Amerikán kívüli tévés produkcióknak ítéli oda az amerikai Emmy-díjról döntő Akadémia egy ötven éve létező albizottsága. A színésznők kategóriájában ráadásul nincsenek alcsoportok: a díjat Gera Marina az összes létező műfaj – komédia, dráma, sorozat, minisorozat – színésznői közül nyerte el.

Többször elmondtad, hogy testileg is nehéz volt felkészülnöd az Örök télre.

Két hónapom volt a felkészülésre és a diétára. Egy adott testsúlyt kellett volna tartanom, de amikor ott tartott a forgatás, még jobban lefogytam, koplaltam, de ezt Szász Attila rendezőnek nem árultam el; már így is félt, hogy nem fogom bírni, nem fogok tudni színészileg teljesíteni, el fogok ájulni. De hogy őszinte legyek, ezt most nagyon meg akartam csinálni, semmi nem számított. Annyira vártam már valamire, amibe energiát rakhatok, hogy igazából még egészségesebb is lettem tőle, vagy legalábbis jobban éreztem magam utána. Átugrottam a belső határaimat a film miatt, pedig sosem tudtam éhezni; ha ez nem is látszik rajtam, de rengeteget eszem, mindig megeszem a pasim összes kajáját is. Most nem is tudnám újra végigcsinálni, de akkor valami átkapcsolt bennem. Végh Zsolt barátom azt mondta, eddig olyan voltam, mint egy sportoló, aki sokat edz, de sosem küldik ki az olimpiára.

Az, hogy a dédnagypapád is volt fogságban a második világháború alatt, számított a felkészülés során?

Igen. Ő hadifogságban volt, ami más, de emberileg ugyanaz: nem juthatsz haza, nem láthatod a szeretteidet. Megvannak a tábori levelei; durva volt újraolvasni őket a forgatás előtt.

Mennyit tudtál a Gulágról és a Gupviról?

Apukámtól nyolcévesen megkaptam az Ivan Gyenyiszovics egy napját, és el is olvastam. Ő is mesélt róla annak idején, úgyhogy képben voltam. A filmre készülve interjúkat néztem túlélő nőkkel; érdekes volt látni, kinek hogy változott meg az arca, amikor arról beszélt, milyen barátai lettek a táborokban. És voltak hasonló motívumok: például, hogy akik sokáig túléltek, berendezkedtek ott egy életre, volt, akinek gyereke született, volt, akinek erőszakból született gyereke.

A bemutató óta, a visszajelzések alapján mennyire érzitek úgy, hogy kibeszéletlen témáról szólt a film?

Egy csomó levelet kaptam emberek saját történeteivel a családjukról, és sokan a közönségtalálkozón mondták el ezeket. Zavarba ejtő volt, hogy nekem akartak erről beszélni. Mindenesetre érződött, hogy el nem mesélt történetről van szó.

A politika felől éreztél bármilyen viszonyt a filmhez?

Az Emmyhez Orbán Viktor is gratulált a Facebook-oldalán, ahogy gratulált Karácsony Gergely is. Szerintem teljesen rendben van, ha Magyarország mindenkori miniszterelnöke vagy a főváros főpolgármestere gratulálnak egy ilyen díjhoz. Örültem neki, hogy politikusok is észrevették, őszintén szólva nem számítottam rá.

Hogy élted meg az Emmy-díjátadót? Mint egy megszeppent kelet-európai, aki először jár a nagy csillogásban, vagy profi színészként egy szakmai kapcsolatépítő eseményen?

A jelölésem utáni pillanatokban szegény kis magyar színésznőből indítottam, aki nem is érti, hogyhogy jelölték, de aztán volt rá két hónapom, hogy felszívjam magam, és józanul, szakmai fórumként tekintsek rá, és úgy is viselkedjek, kihasználva a lehetőséget a kapcsolatépítésre. Szerintem sikerült is; csak a medál-átadáson kezdett váratlanul remegni a lábam. Majdnem elsírtam magam, annyira megilletődtem, pedig az még csak a jelölés miatt volt, medált mindenki kapott. Akkor azt gondoltam, úristen, ha már itt ez van, mi lenne, ha még nyernék is?

Kértél előtte tanácsot azoktól a magyaroktól, akik az elmúlt években hasonló díjátadókon – az Oscar-gálán vagy az Európai Filmdíj átadóján – voltak?

Tanácsot nem kértem, nem tudom, miért, pedig egyébként jóban vagyunk Borbély Alexandrával, én is szívből szorítottam neki a díjánál, és ő is most nekem. Sőt, akkor sokakkal együtt egy kicsit én is úgy éreztem, hogy átvettem azt a díjat: természetesen az az ő teljesítménye volt, de szerintem mi, magyar színészek akkor láthatóvá váltunk Szandrán keresztül, mert ezúttal nem egyszerűen egy filmet, hanem egy színészt díjaztak. Ez akkor is nagyon jó érzés a magyar színészeknek, ha nem ők nyerik a díjat, vagy legalábbis nekem az volt. Láttam Szandra összes interjúját, de – és ez tök ciki – az Emmy-jelölés után újranéztem az összeset. Többször elmondta, hogy nem tudta rendesen megélni a pillanatot: ez nagyon megragadt bennem, és megpróbáltam figyelni rá, hogy én átéljem. Akkor azt hittem, sikerült, de már nem vagyok biztos benne. 

Hogyan készültél fel?

A legfontosabbak a díjátadó előtti napok voltak: ha csak az átadóra megyek ki, biztosan sokkot kapok, amikor a nevemet mondják. Így viszont addigra már fel tudtam készülni, addigra már napok óta angolul kellett beszélnem. Nagyon furcsa volt: megérkeztem, rögtön a nevemen szólítottak, és tényleg kíváncsiak voltak rám. A színészek voltak a legnagyobb sztárok, ráadásul mindenki rám fókuszált, amit egy ideig észre sem vettem, csak Oroszlán Szonja szólt róla. Gondoltam, biztos azért, mert látják, honnan jöttem, én vagyok a szegény kis magyar, de aztán megértettem, hogy nem vagy nem csak ennek szól.

A díjátadón szokatlanul kitárulkozó voltál, és arról is beszéltél, a díjat a nevelőapádnak, és nem a biológiai apádnak ajánlod.

Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer ezt elmondhassam egy igazán nagy fórumon; hatalmas dolog, hogy ez valóra válhatott. Úgy éreztem, apukámnak jár valamilyen óriási elismerés; talán már hétéves koromban is arról ábrándoztam, hogy ezt megadhatom neki. Ez nem sima hála: mindent, amit a szakmámról tudok, azt tőle tanultam. Pedig mérnök, semmi köze a színészethez. De már nagyon piciként elkezdtem kommunikálni, hogy színész akarok lenni, és ehhez ő nagyon gyengéden viszonyult. Anyagilag is támogatott, de ami sokkal több ennél: együtt készültünk a vers- és prózamondó versenyekre. Lehet, hogy ez csak nosztalgiázásnak hangzik, de nem az: olyan komolyan készültünk, hogy egy-egy fellépéshez öt-hat regényt olvastunk el együtt, és felépítettünk egy világot a mögé az öt perces fellépés mögé. Ez nagyon komoly színészi munka volt. Komolyan mondom, hogy mindent tőle tanultam; az egyetemen finomítottak ezen, amitől be is görcsöltem, bár ebben a bántalmazó, megalázós attitűd is benne volt, ahogyan akkor a színészhallgatókhoz viszonyultak.

Kinek a neve a Gera?

A biológiai apámé.

Azért annak a mondatnak, hogy „nem a biológiai, hanem az igazi” apukádnak köszönöd meg a díjat, két oldala van. Az egyik irányba hála – de mi a másikba?

Mivel ez a mondat nem most, hanem már régen született meg bennem, biztos, hogy volt benne valami jelzés a másik irányba is, de alapvetően a – nem „nevelő-”, hanem igazi – apukámnak szólt. Haragot nem érzek a másik irányba, tényleg egyáltalán nem, de azért ambivalensek az érzéseim. Piciként néha találkoztam vele a nagyszüleimnél, de arra már nem emlékszem. Viszont mindig láttam ott a fotóit, és ő is láthatta ott az én változó fényképeimet. El tudod ezt képzelni? Az egész életemet végigkísérte az érzés, hogy van valaki, aki nem foglalkozik velem, de azért mégiscsak ott van, és lát engem, ha csak a képeken is.

Az első olyan találkozásunk, amire emlékszem, tizennyolc éves koromban volt. Meghalt a dédimamám, az ő nagymamája, és ő is ott volt a temetésen, és láttam sírni. Ez valahogy abszurd volt. Később, már felnőttként találkoztunk a nagyszüleim ötvenedik házassági évfordulóján. Nem haragudtam, csak nem tudtam, miről beszéljünk, ha egy helyiségben leszünk. Zavarban voltam; csak akkor oldódtam fel, amikor csillogó szemmel, kvázi dicsekedve áradozott a fiáról, a féltestvéremről nekem, meg a többieknek. Mint egy jó szülő. Azt éreztem, ezzel a helyzettel valami nem oké, azért én mégsem a szomszéd vagyok, akinek erről beszélhet csillogó szemmel. Fogalmam sincs, most a díj miatt megkérdezi-e tőle valaki, az az ő lánya-e.

Soha nem keresett?

Nem.

Három éves voltál, amikor elment, ugye?

Igen. Gimnazista szerelem volt a szüleim között, anyukám nagyon fiatalon szült engem, véletlen gyerek voltam. Ő is nagyon fiatal volt; az ember olyankor még nem akar gyereket, ezért nem tudom elítélni. Csak az furcsa nekem, hogy egyáltalán ne érdekeljen valaki, akit pedig a fényképeken látsz felnőni.

Soha nem jutott eszedbe megkérdezni, hogy miért nem keresett?

Attól én jöttem volna zavarba. És nem akartam zavart érezni. Azt nem érezném fairnek; mérges lennék, hogy miért nekem kell zavarban lennem. Úgyhogy nem kérdeztem meg.

És nem is gondolkoztál rajta?

Soha nem volt apahiányom, mert olyan szeretetet kaptam a nevelőapámtól, akit apának szólítok, mint senki mástól. Ami jó tulajdonságom van, azt mind tőle hozom. Szóval a hiány nem okozott fájdalmat, de az igen, hogy azt éreztem, mindig másoktól kell megkapnom a szeretetet vagy az elismerést. Az az alapélményem, hogy ő szeret a legjobban, amiben ott a felismerés, hogy „miért a nem vér szerinti szeret a legjobban?”

És még ma is mindig hasonlóan érzek, mindig megtalálom az ilyen helyzeteket is. Most például nem mindenki örült egyformán annak, hogy Emmy-jelölt lettem, miközben egy angol producer nekem szurkolt, annak ellenére, hogy a BBC-től is volt jelölt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy már megint kívülről nagyobb az elismerés, mint belül.

Az előbb azt is mondtad, véletlen gyerek voltál. Azért ez nem olyan tudás, amivel az ember feltétlenül szembesülni szeretne.

Minden fronton mindenki mindig emlékeztetett rá, nem lehetett nem tudnom róla. A nyolcvanas években, vidéken, házasságon kívüli gyerekként születtem, szóval zabigyerek voltam. Még a tágabb rokonság is igyekezett szembesíteni ezzel, már kiskoromban is. A biológiai apám csak nem törődött velem, de bántást nem kaptam tőle; az inkább a környezetemtől jött. Nem emiatt akartam színész lenni – mindig is figurákat akartam eljátszani –, viszont ez mentett meg, emiatt éltem túl ezt az időszakot: mindig elképzeltem, hogy

én színész leszek, és ti engem fogtok nézni, rólam fogtok olvasni.

De ez csak most jut eszembe, hogy beszélünk róla, a díjátadón egyáltalán nem gondoltam arra, mit gondolhatnak azok a rokonok, akik zabigyereknek neveztek. Szerencsére már annyi minden történt az életemben, hogy nem a rokonoknak akarok bizonyítani. Ez elmúlt.

Mennyire lehet egy Emmy-díjat nemzetközi kapcsolatépítésre felhasználni?

Kaptam névjegykártyákat azzal, hogy hívjam fel őket, ha bármi van, és volt, aki azt kérte, valamikor üljünk le beszélni. Az egyik angol producer azóta írt már, hogy találkoznunk kellene, majd segít ügynököt keresni.

Már korábban, Berlinben, a Prix Európán találkoztam a BBC korábbi vezető producerével, aki akkor azt mondta, szeretne velem dolgozni, és el is kezdett nekem való, közép-kelet-európai történeteket keresni. Talált is egyet, amit elküldött. Ezt nehéz volt elhinni is. És nekem is volt egy ötletem, amit egy idő után el is mertem mondani neki. Tetszett neki, kért még több részletet, majd amit nagy nehezen lefordítottam és elküldtem, azt elvitte egy Oscar-díjas producerhez, akinek szintén tetszett. Alkotótársként kezelnek: ez Magyarországról nézve iszonyú szokatlan és furcsa, és nagyon jól esik. Eleinte el sem hittem, hogy valaki komolyan velem akarna dolgozni; innen hosszú út volt eljutni oda, hogy legyek elég bátor, és el merjem mondani a saját ötletemet. És még pozitív visszajelzést is kaptam. Ez az út nekem önmagában felért egy Emmyvel, még úgy is, hogy persze nem tudom, végül tényleg megvalósul-e.

Magyar akcentussal lehet nemzetközi karriert csinálni?

Mindig meg szoktam mosolyogni azokat, akik nem veszik észre, hogy olyan versenyben indulnak el, amiben nincs esélyük – én nem fogok ebbe a hibába esni. Az akcentuson nyilván lehet javítani, lehetek akár százszor jobb is magamhoz képest, ami óriási teljesítmény lenne. De egy anyanyelvivel akkor sem lennék egy ligában.

De az vonzana, hogy külföldi filmekben te legyél a harmadik-negyedik legfontosabb figura, mondjuk a bevándorló szereplő?

Nagyon, persze. A pici szerepek is vonzanak, főleg, mert még olyanra se választottak ki soha, vagyis csak egyszer, de akkor pont játszottam színházban. Főszereplői karriert nem is csak a nyelv miatt nem tudnék befutni: nem vagyok az az alkat, nem vagyok olyan gyönyörű, nem vagyok annyira érdekes, már harmincöt éves vagyok. De a harmadik szereplő? Hát persze, hogy vonzana! Ahogy az is, ha olyan filmről lenne szó, mint amiről az angol producerrel beszélünk, amelynek én lennék a főszereplője, egy kelet-európai szerepben. Azt már most be merném vállalni, mert abban minden használva lenne, ami én vagyok.

Itthon nagyon pici a piac: sokat kell várni, hogy kaphass egy főszerepet, és szerencsére sok a színész. A nemzetközi piac tud ezen tágítani. Ráadásul az Emmy-díjam miatt félek attól, hogy számomra még tovább szűkül majd az itthoni tér.

Pont az Emmy-díj miatt?

Lehet, hogy cinikus vagyok vagy rosszindulatú, de félek, hogy azt fogják mondani még azok is, akiknek tetszett a játékom, hogy „ó, hát ő már megvolt, ügyes volt, de adjunk most lehetőséget másoknak is”.

Egy interjúban azt mondtad, a jelölés után úgy érezted, ha nem nyersz, el fogsz tűnni a süllyesztőben. Honnan jött ez a félelem?

Életem legnehezebb két hónapja volt ez az időszak a jelölés után. Részben, mert kaptam egy váratlan támadást, amiről nem szeretnék beszélni. És el is szégyelltem magam, amiért a jelölés után azt éreztem, meg is akarom nyerni a díjat – már nem elégszem meg a jelöléssel? Aztán azzal szembesültem, hogy nem vagyok érdekes az újságírók számára, és ez most először nagyon fájt, pedig tudom, hogy ez ciki.

de most azt éreztem, a külvilág ilyen komolyan megerősített az Emmy-jelöléssel, de még mindig magyarázkodnom kell, még arról is, hogy egyáltalán létezem. Nem szerződtem le semmilyen színházhoz, így nem voltam senkinek a kölyke, soha nem állt mögöttem egy píáros. Eddig mindig a szakmának és a szakmai lapoknak akartam megfelelni; sznob vagyok, nem érdekeltek a női magazinok. Most mégis azt éreztem, hogy hiába nyertem három nemzetközi díjat a szereppel – oké, egyiket sem Cannes-ban –, és kaptam Emmy-jelölést, akkor sem ütöm át a női lapok ingerküszöbét. És közben meg is mosolyogtam magam, amiért ez fáj nekem. Úgy éreztem, ha nem én nyerek, akkor továbbra sem lesz hír az egészből.

Az elmúlt egy hétben viszont csőstül jönnek az interjúk. Elégtételt érzel?

Borbély Alexandra nyilatkozta a díja után, hogy minden újságírónak meg akart felelni – én is ezt érzem. Ez is olyan bugyuta dolog: elképzeltem, hogy ha nyerek, akkor majd mindenki keresni fog, és az micsoda elégtétel lesz – de valójában semmiféle elégtételt nem érzek, csak azt, hogy kit kell visszahívnom. Szóval ez is elmúlt.

Milyennek értékeled az elmúlt tíz évedet? A legtöbb színész életútja valahogy úgy néz ki, hogy leszerződnek egy társulathoz, ott eleinte kisebb, aztán nagyobb szerepeket játszanak, aztán jönnek a díjak, a kitüntetések, meg a hírnév. Te ehhez képest szabadúszó voltál, nem játszottál a legnevesebb színházakban, a legsikeresebb filmekben.

Furcsa időszak volt, főleg az elmúlt két év. Mindig színész akartam lenni, szorgalmasan és fegyelmezetten dolgoztam ezért. Viszont amint ez megvalósult, és felvettek az egyetemre, rögtön nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen. Mindig a Katona József Színház színésznője akartam lenni, de már a Színműn rájöttem, hogy inkább olyan helyre mennék, mint Bodó Viktor társulata. És ez törést jelentett: tizenöt éve hajtogattam magamnak, hogy ezt akarom csinálni, aztán kiderült, hogy mégsem. Végül Bodó Viktortól is el kellett jönnöm, nem szépen, de azóta már megbeszéltük ezt egymással. Aztán kallódtam, pedig kaptam egy csomó szerződés-ajánlatot, de mindegyikre nemet mondtam: nem akartam leszerződni egy színházhoz sem. Egyszer azt mondta egy igazgató: Marina, te makacs vagy, te nem akarsz egy öltözőben megöregedni, szerepekre várva, még egy Kossuth-díjjal sem. Nem tudtam, hogy ez ennyire látszik rajtam; próbáltam titkolni.

Aztán két éve tartottam egy pihenőt. Elegem lett. Mindenből, a kiszolgáltatottságból. Volt egy rossz élményem: együtt írtunk egy darabot, de a saját kollégáim kitettek, és egyvalaki neve alatt hirdették az egészet. Elment a kedvem az egésztől; még a színészek is meglopják egymást, miközben a büfében arról panaszkodnak, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk! Ez volt a végső ok, amellett, hogy nem találtam a helyem, még ha jó szerepeket játszottam is, és meg is éltem belőle. Volt egy kis összegyűjtött pénzem: arra használtam, hogy egy ideig ne kelljen színházat csinálnom. Úristen, mennyire jót tett! Egyrészt visszanyertem a hitem; nem túl összetartó a szakma, de már vannak jó jelek, például, hogy Nagy Ervin beleállt a szinkronszínészek érdekvédelmébe. És a szünetben rájöttem, mit akarok csinálni.

És mit?

Továbbra is szeretnék színházban játszani, filmezni, és szeretném megvalósítani a saját forgatókönyvemet. Már van magyar producere.

(Borítókép: Gera Marina. Fotó: Huszti István / Index)