A Bolhafészeknél tökéletesebb tragikomédia nem nagyon van

Hat Emmy-díj. Két Golden Globe. Két BAFTA. Két Arany Nimfa. Díjazta a producerek és a színészek céhe és imádták a kritikusok is. Ez a Fleabag, avagy Bolhafészek, egy két évadot/12 epizódot megélt angol fekete komédia (vagy inkább tragikomédia), ami az örökké elő-előkerülő szabályt erősíti, miszerint a kreativitást és a tehetséget a pénz nem helyettesíti, és bizonyos műfajokban fillérekből is lehet értékes, sikeres, fontos dolgokat forgatni.

A nálunk az Amazon Videón elérhető sorozat (első évad ingyen, a második 14 fontért) egy harmincas évei elején járó londoni szingli nő története, aki hol dühös, hol zavart, hol vidám, hol idétlen, egy olyan emberi karakter, mint mi vagyunk, vagy a szomszéd, már ha a szomszéd szexuális étvágyát a mindenevő vagy hatalmas jelzőkkel illethetnénk. Fleabag nem kapott másik nevet az alkotóktól, amiről Phoebe Waller-Bridge író/alkotó/főszereplő csak annyit árult el, hogy így titokzatosabb a karakter. A második évadban szereplő Dögös Pap sem kapott nevet, ahogy a Seggfej Pasi vagy Patkány A Buszról sem érdemelt többet, mint egy jelzős szerkezetet.

A Fleabag az a sorozat, amit mindenkinek megmutatnék, aki nem érti, miért mondják az angolokra, hogy furcsák. Phoebe Waller-Bridge sorozata egyszerre cinikus, vicces, szívbemarkoló és magával ragadó, a szereplői mind jól definiálhatóan egyedi karakterek, akik senkire nem hasonlítanak, és akikkel szívesen tölt el az ember heti félórát a tévé előtt, de soha nem ülne le vacsorázni. Korábban, és más formában született: Waller-Bridge 2013-ban az edinburgh-i színházi fesztiválon adta elő egyórás monológ formájában a tragikomikus történetet a nőről, aki mindenkivel és mindenféleképpen dug, de közben az igazit keresi, vagy még inkább, valamiféle feloldozást. A családja a közmondásos diszfunkciókon túlmutatóan működésképtelen, a keresztanyja addig keringett megözvegyült apja körül, míg az ágyában nem kötött ki, a nővére egy ideggóc, a sógora meg akarja dugni, ahogy a keresztgyereke is.

És akkor ott van még az a háttérben lappangó titok, ami miatt Fleabag turbófokozatba kapcsolta a bűnbánatot, és addig és úgy járja a Canossát, ami túlmutat az egészséges önpusztításon és önsajnálaton (már ha van ilyen). A karakter minden cselekedete egyfajta nihil felé taszigálja, legalábbis a felszínen, azon, amit látunk, és ami egyfajta hazugság az őszinteség álcája mögött. Hiszen, ha valaki ennyire nyíltan beszél a szexről, az őszinte, gondolhatnánk, de nem, pont ezzel rejti el sebeit, azokat, melyekről senki nem beszél szívesen soha.

A Fleabag egy elég elcsépeltnek tartott eszközt használ a történetmeséléshez, a negyedik fal lebontását, azaz kamerába narrálást. A House of Cardsban az írók ezt ara használták, hogy Frank Underwood a nézőnek elmagyarázza, mit miért tesz, esetleg, hogy mit nem ért éppen az ember, ami egy ideig szórakoztató volt, de aztán unalmassá vált. A Fleabagben viszont konkrétan nem lehet tudni, mit fog kiszólni a csaj nekünk, és mikor.

Végignarrálja vajon, ahogy részegen belemegy egy análba a pasival, akivel két napja ismerkedett meg? Végig hát. Kiszól a nézőnek egy hitelkérelem kitöltése közben, és mond valami olyat, hogy sírva röhögsz, hogy aztán az epizód végén úgy verjen mellbe a valóság, hogy azt is elfelejted, mennyire találó volt az Olivia Colman alakította a keresztanyára a "cunt", amit magyarul a "picsa" közelít meg leginkább.

A briteknél megszokott rövidebb évad és alacsonyabb epizódszám a Fleabagnek is jót tesz. Feszes, minden poénja a helyén van, az érzelmi ív, amit a sztori leír, mindkét évadban működik, és mindkettőben meggyötri az embert, amit fura leírni egy alapvetően vicces sorozatról, de így van. Simán látja az ember maga előtt a 2013-as monodrámát, aminek láttán egy újságíró már akkor megírta, hogy remekül működne sorozatként. Phoebe Waller-Bridge eredetileg nem tervezett második évadot, az első befejezése tökéletes volt, de a BBC és az Amazon meggyőzte egy második körről, aminek megírására és leforgatására simán kapott két évet. 6 részre. Olyan 6x30 percet kaptunk második nekifutásra, ami simán űberelte az első évadot is.

Waller-Bridge sorozatát a "remek" fölé a kiválóan megírt mellékszereplők emelik, akik persze ismerős alapkarakterek mind, az apa, aki nem érti a felnőtt lányait (sem), a családi fészekbe befurakodó Új Nő, stb., de a forgatókönyvnek és a színészeknek (Colman mellett Sian Clifford, Bill Paterson, Brett Gelman, Hugh Dennis, Jenny Rainsford és Andrew Scott) köszönhetően az olyan közhelyesnek tűnő alakok, mint a hitében Fleabagnek köszönhetően megingó pap is új értelmet nyernek. És a második évaddal az alkotók lezárják a sztorit, Waller-Bridge kijelentette, hogy kreatív szempontok mentén nézve Fleabag elért oda, ahova akarta, hogy elérjen, és nem akar többé foglalkozni vele. A sorozat három év alatt a briteknél közepesen ismert színésznőből mára keresett sztárrá tette Waller-Bridge-t, aki szerepelt a Han Solo-filmben, ő a showrunnerje A megszállottak viadala (Killing Eve) című sorozatnak, és a társ-forgatókönyvírója az új James Bond-filmnek.

A Fleabag egyetlen hibája, ha az egyáltalán annak tekinthető, hogy pont annyira angol, hogy az alkalmi nézőt nem biztos, hogy berántja, a humora pedig durva, közönséges, helyenként kifejezetten sértő tud lenni. Van ez így, David Chapelle standupjai sem valók mindenkinek, de aki rákap, nem nagyon akarja elengedni.