Elemér
-4 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

A Bolhafészeknél tökéletesebb tragikomédia nem nagyon van

fleabag-perpetual-walk-of-shame.png
2020.02.12. 21:47

Hat Emmy-díj. Két Golden Globe. Két BAFTA. Két Arany Nimfa. Díjazta a producerek és a színészek céhe és imádták a kritikusok is. Ez a Fleabag, avagy Bolhafészek, egy két évadot/12 epizódot megélt angol fekete komédia (vagy inkább tragikomédia), ami az örökké elő-előkerülő szabályt erősíti, miszerint a kreativitást és a tehetséget a pénz nem helyettesíti, és bizonyos műfajokban fillérekből is lehet értékes, sikeres, fontos dolgokat forgatni.

A nálunk az Amazon Videón elérhető sorozat (első évad ingyen, a második 14 fontért) egy harmincas évei elején járó londoni szingli nő története, aki hol dühös, hol zavart, hol vidám, hol idétlen, egy olyan emberi karakter, mint mi vagyunk, vagy a szomszéd, már ha a szomszéd szexuális étvágyát a mindenevő vagy hatalmas jelzőkkel illethetnénk. Fleabag nem kapott másik nevet az alkotóktól, amiről Phoebe Waller-Bridge író/alkotó/főszereplő csak annyit árult el, hogy így titokzatosabb a karakter. A második évadban szereplő Dögös Pap sem kapott nevet, ahogy a Seggfej Pasi vagy Patkány A Buszról sem érdemelt többet, mint egy jelzős szerkezetet.

A Fleabag az a sorozat, amit mindenkinek megmutatnék, aki nem érti, miért mondják az angolokra, hogy furcsák. Phoebe Waller-Bridge sorozata egyszerre cinikus, vicces, szívbemarkoló és magával ragadó, a szereplői mind jól definiálhatóan egyedi karakterek, akik senkire nem hasonlítanak, és akikkel szívesen tölt el az ember heti félórát a tévé előtt, de soha nem ülne le vacsorázni. Korábban, és más formában született: Waller-Bridge 2013-ban az edinburgh-i színházi fesztiválon adta elő egyórás monológ formájában a tragikomikus történetet a nőről, aki mindenkivel és mindenféleképpen dug, de közben az igazit keresi, vagy még inkább, valamiféle feloldozást. A családja a közmondásos diszfunkciókon túlmutatóan működésképtelen, a keresztanyja addig keringett megözvegyült apja körül, míg az ágyában nem kötött ki, a nővére egy ideggóc, a sógora meg akarja dugni, ahogy a keresztgyereke is.

És akkor ott van még az a háttérben lappangó titok, ami miatt Fleabag turbófokozatba kapcsolta a bűnbánatot, és addig és úgy járja a Canossát, ami túlmutat az egészséges önpusztításon és önsajnálaton (már ha van ilyen). A karakter minden cselekedete egyfajta nihil felé taszigálja, legalábbis a felszínen, azon, amit látunk, és ami egyfajta hazugság az őszinteség álcája mögött. Hiszen, ha valaki ennyire nyíltan beszél a szexről, az őszinte, gondolhatnánk, de nem, pont ezzel rejti el sebeit, azokat, melyekről senki nem beszél szívesen soha.

És miközben ezt nézed, teli szájjal röhögsz, mert annyira abszurd az egész, aztán történik valami, amitől hirtelen térdig állsz a rögvalóságban.

A Fleabag egy elég elcsépeltnek tartott eszközt használ a történetmeséléshez, a negyedik fal lebontását, azaz kamerába narrálást. A House of Cardsban az írók ezt ara használták, hogy Frank Underwood a nézőnek elmagyarázza, mit miért tesz, esetleg, hogy mit nem ért éppen az ember, ami egy ideig szórakoztató volt, de aztán unalmassá vált. A Fleabagben viszont konkrétan nem lehet tudni, mit fog kiszólni a csaj nekünk, és mikor.

Végignarrálja vajon, ahogy részegen belemegy egy análba a pasival, akivel két napja ismerkedett meg? Végig hát. Kiszól a nézőnek egy hitelkérelem kitöltése közben, és mond valami olyat, hogy sírva röhögsz, hogy aztán az epizód végén úgy verjen mellbe a valóság, hogy azt is elfelejted, mennyire találó volt az Olivia Colman alakította a keresztanyára a "cunt", amit magyarul a "picsa" közelít meg leginkább.

Hullámvasút volt mindkét évad, de nem színvonalban, "csak" érzelmileg.

A briteknél megszokott rövidebb évad és alacsonyabb epizódszám a Fleabagnek is jót tesz. Feszes, minden poénja a helyén van, az érzelmi ív, amit a sztori leír, mindkét évadban működik, és mindkettőben meggyötri az embert, amit fura leírni egy alapvetően vicces sorozatról, de így van. Simán látja az ember maga előtt a 2013-as monodrámát, aminek láttán egy újságíró már akkor megírta, hogy remekül működne sorozatként. Phoebe Waller-Bridge eredetileg nem tervezett második évadot, az első befejezése tökéletes volt, de a BBC és az Amazon meggyőzte egy második körről, aminek megírására és leforgatására simán kapott két évet. 6 részre. Olyan 6x30 percet kaptunk második nekifutásra, ami simán űberelte az első évadot is.

Waller-Bridge sorozatát a "remek" fölé a kiválóan megírt mellékszereplők emelik, akik persze ismerős alapkarakterek mind, az apa, aki nem érti a felnőtt lányait (sem), a családi fészekbe befurakodó Új Nő, stb., de a forgatókönyvnek és a színészeknek (Colman mellett Sian Clifford, Bill Paterson, Brett Gelman, Hugh Dennis, Jenny Rainsford és Andrew Scott) köszönhetően az olyan közhelyesnek tűnő alakok, mint a hitében Fleabagnek köszönhetően megingó pap is új értelmet nyernek. És a második évaddal az alkotók lezárják a sztorit, Waller-Bridge kijelentette, hogy kreatív szempontok mentén nézve Fleabag elért oda, ahova akarta, hogy elérjen, és nem akar többé foglalkozni vele. A sorozat három év alatt a briteknél közepesen ismert színésznőből mára keresett sztárrá tette Waller-Bridge-t, aki szerepelt a Han Solo-filmben, ő a showrunnerje A megszállottak viadala (Killing Eve) című sorozatnak, és a társ-forgatókönyvírója az új James Bond-filmnek.

A Fleabag egyetlen hibája, ha az egyáltalán annak tekinthető, hogy pont annyira angol, hogy az alkalmi nézőt nem biztos, hogy berántja, a humora pedig durva, közönséges, helyenként kifejezetten sértő tud lenni. Van ez így, David Chapelle standupjai sem valók mindenkinek, de aki rákap, nem nagyon akarja elengedni.