Disznózsír és dinnye

Fiatalos anyuka, köldök-piercinges lánya, néhány műszaki egyetemista és egy hajdan formabontó szentendrei művész válla fölött próbálom kivenni, mi van még a plakáton a dinnyén kívül. A teljesség csak akkor tárul fel, mikor a távolban bejelentik, hogy Yonderboi hosszú idő után ismét élőben hallható, és a tömeg váratlan gyorsasággal csoportosul át a színpad elé. Habár elérkezett annak az ideje is, hogy megvizsgáljuk, korunk emberére miért bírnak ekkora vonzerővel a lift- és háttérzenék, munkakörileg maradok a dinnye előtt, amiről kiderül, hogy pont egy dinnyét ábrázol, dinnye felirattal.

Tekintse meg képeinket

A zen tömörségű üzenet szíven ütne, ha a világ kegyetlenül konkrét tényeivel nem szembesítettek volna már a nagyáruházak "disznózsír 79 Ft"-tömörségű plakátjai. Legyünk mi is ilyen direktek, a többiek úgyis Yonderboira pogóznak a Felvonulási tér túlsó végén. Ez a munka az immáron negyedszer megrendezett ARC plakátkiállítás szellemes összegzése: szemtelen, jópofa, és eredetinek tűnik, habár valójában nem az.

A dinnye azonban mégsem az ARC-kiállításról szól. A zsűri a beküldött munkákból válogat, így a téren inkább egy rendhagyó felmérés eredményét láthatjuk arról, hogy miről és miként gondolkodtak az ilyesmire hajlamos honfitársaink a legutóbbi augusztus óta.

Övön alul

Váljunk egy pillanatra Réz Andrássá (Yonderboi még úgyis nyomja), szintetizáljunk, majd mondjuk meg nyíltan: a politikai hisztéria mostanra láthatóan lecsengett, ami különösen a tavalyi kiállítás után feltűnő. A millenniumi év természetes ellenreakciójaként beindult "4 kerék-3 gyerek"-ideológiát froclizó vonulat ugyanis önnön tehetetlenségi erejétől hajtva egészen 2002-ig futott, amikor a Fidesz már rég a padlón volt, és a civil művészek még mindig rugdosták. Ezek után persze már csak felfelé ívelhet a színvonal. Idén egy árokbetemetést szorgalmazó, és egy Medgyessyt finoman leügynököző plakáton kívül a civil gondolatoké és az önkifejezésé volt a főszerep.

Minden nagyon szép, minden nagyon jó

Az ARC ezzel tökéletes terepévé vált EU-delegációk szabadidős programjához, pozitívabb képet fest az országról, mint a Halászbástya és a Mátyás pince együttvéve. A magyarok ugyanis, mint a képekből kiderül, önkritikus, hibáikat ismerő, gyengeségeiknek tudatában levő emberek. E kis, közép-kelet-európai nép azonban jóravaló fajta: környezetbarát és természettudatos, szociálisan érzékeny, a hajléktalanok sorsánál pedig csak a kóbor kutyák és cicák háborítják fel jobban.

A brüsszeliek minden bizonnyal értékelni fogják azt is, hogy eredetieskedésünkkel nincs szándékunkban összezavarni a bejáratott módszereket. A munkák legtöbbje ugyanis gátlástalanul eljátszik az óriásplakátok szokásos eszközkészletével, logókat variál át, szlogenek értelmét fordítja ki, képi sémákat helyez új kontextusba, de a fogyasztói társadalom eszközkészletén képtelen túllépni. A civil szféra csak követ, reagál, igazodik a trendhez, de nem csinálja azt.

Pénisszel festettem

Klikk a képre!

Az eredeti, és még inkább didaktikus ötletek parádéja közepette alig látni olyan plakátot, amelyik elég bátor volna ahhoz, hogy elengedje a kliséket, a saját ötletek kibontása kedvéért. A Pénisszel festettem vörös felirat eljátszik az amúgy mindig másodlagos, felülíró "vécéajtó-graffiti" legálissá tételének abszurditásával. A Welcome egyszerre negédes és nyers képe az óriásplakát méretének erejével üti mellbe a nézőt. A pirospaprika-fejű, parlament előtt vagdalkozó emberek plakátja formai megoldásaival tűnik ki. A rózsaszín csipketerítőbe horgolt, egymást soha el nem érő róka, és holló pedig a giccs és a filozofikus tartalom egymásba feszülésével már művészi alkotásként marad emlékezetes.

A többi azonban csak kellemes andalgás a nyár végi estében, amíg el nem hallgat Yonderboi, és újra körül nem vesznek az emberek.