Take the red pill!

Valami lehet ott a színészeknél, hogy egyre többen adják fejüket a filmezésre. Először a Kamaraszínház karakteres háttérszínésze, Mundruczó Kornél ment el rendezni, hogy néhány kísérlet után első játékfilmjei rögtön fesztiváldíjasak (Nincsen nekem vágyam semmi, AFTA), ő maga pedig fiatal újhullámos legyen - bármit is jelentsen ez. Most meg a (Radnóti) színházban és filmen egyaránt népszerű, főhősarcú Bodó Viktor (Jadviga párnája, Rosszfiúk, Nexxxt) nyargalt át a filmre, nem is reménytelenül.

A rendező és Tasnádi István által jegyzett forgatókönyv egy banális és egyben örökzöld témát feszeget. Mit tennénk, ha egy nap 'úgy maradnánk', azaz egy bandzsítás, egy grimasz, vagy - ahogy az a bemondónak készülő Citromfejjel esik meg - egy eszelős műmosoly égne rá kamarásiváni arcunkra? Bepánikolnánk, naná, hiszen senki nem akar kilógni.

Összeomlott, vicsorgó főhősünk kalandjai minden epizódban újabb színnel gazdagítják a non-konform létről alkotott képünket: a retardáltak ápolója félreértésből megveri őt, viszont Csőarc, a szintén 'úgymaradt' lány beleszeret, az önfiatalító Mágus meg nem segít neki, mert szerinte Citromfej úgy jó, ahogy van. Szerencsénkre az alkotók mindezt nem megfeszült ujjrázással, hanem könnyedén adagolt humorral és izgalmas látvánnyal tárják elénk.

Zárójelenet: szoftveresen gyógykezelt hősünk eljut egy szürreális mátrix-maszkbálra, ahol Seggfej, Jófej, Csőarc és a világ összes 'úgymaradt' lénye vígan ropnak együtt. A meredek XXI. századi Bosch-vízióban megmutatkozik a low-budget filmesek merészsége: a) nem törődnek az amerikai high-techhez szokott közönséggel, b) a piros kapszulát választották, ami azt jelenti, hogy legközelebb még mélyebbre ereszkednek a nyúlüregbe. Hajrá!