Szétfolyó szimbólumok

A terembe lépve rögtön megláttuk azt a közel három méteres zászlót, amit a vászon melletti falra szögeltek fel, hogy büszkén hirdesse egy mediterrán autómárka dicsőségét. Egy kicsit összerezzentünk, hiszen mindkettőnkben élénken éltek még a Meseautó szörnyű, reklámmal zsúfolt képkockái, vagy a hirdetésekkel szabdalt Üvegtigris okozta fájdalom. Gárdos Péter Utolsó blues című filmje azonban kellemes meglepetést okozott, mivel bebizonyította, hogy a szponzorok és a művészet megférnek egymás mellett, és megmutatta, hogy a reklámokat bele lehet simítani a történetbe.

Kulka János és Paudits Béla (Utolsó blues)

Az Utolsó blues András, a gazdag üzletember különös utazásáról szól, aki egy napon úgy dönt, hogy véget vet eddigi kettős életének, és feleségét és gyerekét Budapesten hagyva, titokban megházasodik lengyel szeretőjével. A Krakkóba vezető úton azonban különös, misztikus dolgok történnek: feltűnik egy furcsa autóstopos, aki a szabadságról tart kiselőadást, majd az autó fékje is meghibásodik, ezért András néhány hajmeresztő helyzet után kényszerpályára áll, és elhagyott dűlőutakon körözve várja, hogy kifogyjon a benzin. Eközben csúcsminőségű skandináv mobiltelefonján rácsörög a múlt, rég nem látott rokonai találják meg, és mit sem sejtő felesége és szeretője is rendszeresen hívogatja. András azonban nem tud dönteni, sőt még csak kiszállni sem, az események pedig egyszerűen elröpülnek mellette.

A film minden egyes kockája mélyen szimbolikus, a történet mégis érdekes és hiteles, ez pedig a jó forgatókönyv mellett leginkább a főszereplő Kulka János érdeme. Mindenki Magenheim doktora első filmfőszerepében (!) csendesen, mégis meggyőzően alakítja a döntésképtelen, a múltat és következményeit legyőzni képtelen férfi figuráját. Az egyszerű, könnyen megérhető, sőt átlátható szimbólumrendszert színészi teljesítménye mellett a fordulatos cselekmény, a nagy műgonddal kiválogatott klasszikus aláfestő zene és a pontos, ötletes kamerakezelés támasztják alá.

feLugossy László (Tabula Rasa)

Az Index vasárnapra kirendelt filmügyi bizottsága a délelőtt pozitívnak mondható filmélménye, és az erőt adó ebédszünet után bizakodva ült be Szirtes János és feLugossy László Tabula Rasa, vagy a gyengébbek kedvéért Tiszta lap elnevezésű kulimászára. Ahogy szétnéztünk magunk körül, kezdtünk elbizonytalanodni. Az előző filmek alatt még csurig telt teremben erősen foghíjassá vált a közönség, és ahogy teltek a percek, további emberanyag szivárgott ki a helyiségből. Mint ahogy megtudtuk, a pörformer (sic!), képzőművész, zenész, forgatókönyvíró, színész, rendező duótól, filmjük a hagyományos lineáris történetmesélést, a majd húsz éves közös alkotói együttműködésből kiemelt avantgárd elemeket, plusz a kötetlen improvizációt egyesíti.

Szirtes JÁnos (Tabula Rasa)

Az eredmény egy irritáló zagyvaság. Két mérsékelten antipatikus kopaszodó-korosodó pacák (Szirtes és feLugossy) feketében dülöngél a világban, míg két szemrevaló, leginkább pirosba öltözött leányzó holmi metszetekkel rohangál, amelyek valami ismeretlen eredetű mikroszkopikus anyagot tartalmaznak (az anyag a kulcsjelenetekben elkezd torz gyerekhangon sipítozni: "Mi vagyunk a részecskék!" - ily módon minden kétséget kizáróan tudtunkra adja fontosságát), feltűnik a vak Sanyi bácsi, valamint olyan kiegészítő látványelemek is, mint például az iható pingpongasztal vagy Gryllus Dorka hosszú combjai. Valóban van valamiféle történet, no de az kit tud lekötni, amikor 100 hosszú percen át idegesítő szövegek, képi megoldások és zenék terelik el a figyelmünket? Ja, hogy ez avantgárd? És akinek nem tetszik, minek nézi? Hogy minek ezt nézni, az bennünk is számtalanszor felvetődött a film alatt, de egy másik kérdés is végig a fejünkben motoszkált: hogy minek csinálni? Az egyszer biztos, hogy ez a szó szoros értelmében nem avantgárd, nem úttörő. Sajnos semmi olyat nem tudtunk felfedezni ebben a filmben, amit mások, vagy akár maguk az alkotók ki ne próbáltak, el ne mondtak volna már jó pár évvel ezelőtt.