Ültünk a mólón, és tényleg vártunk a tihanyi révnél

Belegondolni is nehéz, de amikor a KFT 1985-ben megírta a Balatoni nyár című dalát, aligha élt olyan ember az országban, aki ne érezte volna úgy, hogy ez a dal akár róla is szólhatna. Vagy azért, mert ült már a tihanyi révnél, vagy azért, mert várta, hogy jöjjön a fél négy, vagy csónakban ült egy lánnyal. Vagy azért, mert ezek közül egyiket sem élte át, de vágyott arra, hogy lássa, hogy a fény a vízen a táncát járja.

Mert a Balatonnak olyan varázsa van, ami mágnesként vonzza a lelket. Olyan, mintha egy tündér ránk emelte volna delejes tekintetét, bűbájjal ölelt magához, és ezt akkor is jó volna hinni, hogy így volt, ha tudjuk, legtöbbször csak a napfény bújt a bőrünk alá, az illatok az orrunkba költöztek, és a dallamok, a vízparton, tábortűz mellett dúdolt dallamok, a titkos, visszafojtott sóhajok soha el nem téphető fonalakként vezetnek mások lelkéhez. Sorsnak hívjuk, reménytelennek, beteljesedettnek, s végül is mindegy: mindannyian a Balaton foglyai vagyunk.

A Balaton olyan szakrális hely, amely mindig utólag mutatja meg csodáit. Mindig utólag enged bepillantást varázspalotájának termeibe, mindig utólag szembesít önmagunkkal, azzal, amit adtunk, amit megmutattunk magunkból, s amit másoktól kaptunk, elcsentünk. Boldogságot, csalódást, ölelést, élményt, szerelmet. És bármit hoztunk is onnan magunkkal, mindig azzal a reménnyel térünk vissza, hogy amit szerettünk, azt átélnénk újból, amit meg felednénk, azt most jóra váltjuk. És tudjuk, hogy a boldogsághoz olykor annyi is elég, hogy ülünk a mólón, és várjuk, hogy...

Az ilyen gumimatracot lehetett lábbal (pumpával) és tüdővel is fújni, és tény, az utóbbiba komolyan bele lehetett szédülni. Ezt az állapotot a napernyős modell láttán fújás nélkül is el lehetett érni.

Termoszok így sosem álltak és nem is állnak a vízparton. A parti köveken gyakorta sörösüveggel sakkoztak a bátrabbak, amit nyugodtan nevezhetünk a sörpong elődjének, annyi különbséggel, hogy itt a leütött palackok tartalma volt a jutalom.  

No, ilyen modelleket csak akkor lehetett látni, amikor a profi fotósok reklámanyagot készítettek. Szerencsére sok ilyen fotó készült.

No, ez történik akkor, amikor a reklámozók teljesen életidegen helyzetbe hoznak mindenkit. Egy ilyen táskarádió egyetlen percig nem bírta volna víz alatt, de a modell szerencsére úgy halászta ki, hogy el sem merült…

Ez a busz tényleg nagyon menő volt. Olyannyira, hogy az ország legtöbb településéről a Balatonhoz még évekig a régi Ikarus 55 és az Ikarus 66 szállította az utasokat.

Tény, voltak idők, amikor még az ilyen szén-dioxid-patronos szódáspalackkal is lehetett hódítani. Mondjuk, ezt is azért palackja válogatta…

 Persze, megint az ábránd… Tegye fel a kezét az, aki egy matracot teljes ruházatban fújt fel!

Ezek a bringák nemcsak vágyott járművek voltak, hanem talán a legkelendőbb pedáljárgányok is egyben. Könnyűek voltak, könnyen hajthatók, bírták a strapát.

Ha akkoriban végeztek volna nagy mintás közvélemény-kutatást, a férfiak többsége bizton esküdött volna arra, hogy a táskarádió csíkos.

 

Érdekes, hogy azokban az időkben senki nem gondolt arra, hogy egy termoszt lehetne, mondjuk, egy felöltözött férfival reklámozni. Igaz, ilyenre ma sem gondol senki.

 

Ilyen motort 1975 óta már nem gyártanak. Pedig lenne rá kereslet. A Balaton, szerencsére, a régi. Illetve mindig más, és csak annak új, aki először jár ott. Aztán már neki is a régi. Életének része. Örök emlék.