Minden más csak Balaton

Sokáig nem értettem, hogyan, pontosabban miért nem borulnak fel a balatoni vitorlások. Aztán amikor elmagyarázták a tőkesúly lényegét, azon tűnődtem, hogy azért vannak olyan szelek, amelyek akkor is befordítják a karcsú testű vitorlás hajókat, ha azok a víz alatt kétségbeesve kapaszkodnak. De a víz már csak ilyen: egy darabig bírja, hogy egy-egy izmosabb léglöket a legszívesebben kifordítaná medréből még a Balatont is, és néha megengedi a szélnek, hogy elfektessen egy-két vitorlát.

Lám, milyen furcsa emberi gondolat. Mert szép és idillikus a látvány, ahogyan egy vitorlás a vízen siklik. Erre az élményre évek múltán is lehet emlékezni. Békeidők, boldogságok, gondtalan suhanások. Ez a kép úgy ég a retinába, hogy azt évek múltán is elő lehet hívni. Az emlékezet nem fényérzékeny. De amiről lelkesedve, kipirult arcbőrrel, csillogó szemmel lehet mesélni, az a megélt küzdelem.

A kiérdemelt dicsőségé, hogy miközben a vitorlás az oldalára dőlve, mit oldalára, élére állva suhan, a legénység a hajó másik, égbe emelkedő peremén nyújtózik a horizont felé. Mert vannak pillanatok, amikor a tőkesúly sem elegendő az egyensúly fenntartásához. A vihar pedig – bár skandináv istenek hangján ordítja, hogy hiába állsz ellen, ember, ízekre roppantalak – nem bír minden akarattal, egy idő után az istenek ereje is elfogy, a süvöltő szelek nyugovóra térnek.

Mert a vízen előbb vagy utóbb minden erő elfogy, a helyére érkező nyugalom pedig megmutatja, hogy még egy ilyen sekély tavon – mint a Balaton – is csak az marad talpon, aki megtanulta uralni a vizet, a szelet és legfőképp a vágyait. Mert mindig csak azzal kell szembeszállni, de akkor muszáj, akinek vagy aminek érdemes nekifeszülni. Így a vereség sem keserű.

Minden más csak Balaton.