A magyar forradalom a Magnum fotósának szemével

A forradalom hírére Magyarországra érkező külföldi tudósítók számát 150-re becsülik, és néhányuk – például Pedrazzini – kivételével a legtöbbjük először lépett egy elzárt kommunista ország területére. Volt azonban valaki, aki otthonosan mozgott a vasfüggöny mögött, és mindenkit megelőzve már október 25-én Budapest felé vette az irányt.

Az osztrák Erich Lessing (1923–2018) jól ismerte a terepet, hiszen szinte az egész nyarat Magyarországon töltötte, hogy megörökítse a Rákosi-rendszer mindennapjait – ekkor született híressé vált képe a gyakorlatilag házi őrizetben lévő Nagy Imréről és unokájáról, Jánosi Katalinról.

Lessing egy évvel korábban vált a Magnum Photos teljes jogú tagjává. A Robert Capa által alapított és a világ legjobb fotóriportereit összeterelő ügynökség tagjai mind ugyanazt vallották, amit a „háborúk valaha élt legnagyobb fotósa”: menj közel a témához, felejtsd el a teleobjektívet. Capa ekkor már nem élt, de Lessing még láthatta őt dolgozni, és amit látott, nem felejtette el.

Lessing 33 éves volt ekkor, évek óta profi fotósként dolgozott, önmaghatározása szerint azonban elsősorban zóon politikon volt, minden más csak ezután következett. Ahogy az ’56-os forradalom alatt született képeit közlő album előszavában írja, mindig is az egyén, a politika és a hatalom közötti játék érdekelte, azok a ritka pillanatok, amikor a hatalom rákényszerül arra, hogy szembenézzen a tömegekkel. 1956 ilyen pillanat volt, ő pedig előre megérezte, hogy valami készül.

Abban az évben háromszor is járt Magyarországon, először 1956 nyarán, amikor főleg a vidéket járta, de ott volt a Petőfi Kör tüntetésbe torkolló sajtóvitáján is.

Október 25-én Bécsből autóval indult Győrbe, másnap pedig Budapest felé vette az irányt, útját szovjet katonai blokádok lassították. Hamarosan már egy negyven autóból álló konvoj követte, tele újságírókkal. Amikor megérkezett a Duna Szállodába, a portás azzal fogadta, hogy a Váci utca lángokban áll. Ott készítette egyik legszuggesztívabb képét, amelyen egy betört kirakatban álló férfi szavalja a Nemzeti dalt, miközben az utcán füstölgő szovjet könyvek és lemezek hevernek.

Mindig arra ment, ahol a tömeget sejtette. Ott volt a Köztársaság téri ostromnál, a Corvin közben, a nyolcadik kerület szinte minden utcáját megismerte. Nem volt haditudósító, a lángokban álló város lakóinak mindennapjai érdekelték, ettől is különlegesek a képei. Mint írta:

„Az utcai harcnak és a polgárháborúnak volt egy egészen különös vonása is: az emberek nyugodtan végezték a napi teendőiket, például mentek bevásárolni, miközben ott hevertek az utcákon az elesett szovjet katonák mésszel leszórt holttestei; vagy mondjuk valaki kibiztosított egy fegyvert, a levegőbe lőtt, mellette pedig egy csomó bámészkodó, aki figyelte, hogy is néz ki egy háború.”

Amikor megkezdődött a szovjetek kivonulása, a határ felé indult, hogy megnézze a távozó hadoszlopot, de meglepetésére a szovjet páncélosok már visszafelé, Budapest irányába tartottak. Tudta, hogy mindennek vége.

A forradalom leverése után Lessing decemberben még egyszer visszatért Magyarországra. Az ekkor készült, reménytelenséget tükröző, nyomasztóan mosolytalan képei legalább annyira megrázóak, mint az októberi harcok alatt született fotói.