Megdermedt robogás

Ilyen az, amikor az idő ráfagy a tájra. Nem a tél, mert az csupán évszak, pár hónap a naptárban, hanem az idő. Mert mindaz, ami addig folyt, zuhant vagy hullámzott, most mozdulatlan. Egyszer az egyik srác, akivel együtt mentünk korcsolyázni, s aki már kölyökként is úgy viselkedett, mint aki érti a földi és égi fizikai folyamatok lényegét, azt mondta, hogy csak hisszük, hogy a jég szilárd.

Merthogy ha rendesen megvizsgálnánk halmazállapotát, megláthatnánk, hogy a fagyott vizet alkotó részecskék, ha lustán is, de remegnek. Ám nem azért, mert fáznának, hanem mert az univerzumban minden folyamatos mozgásban van. Csak az ember érzékszervei olyan tökéletlenek, hogy a körülötte lévő világot nagyon szűk tartományban tudja észlelni. Valójában vakok vagyunk, az univerzum sötétjében tapogatózó lények, gyöngék és esetlenek. 

Nekem, persze, magyarázhatott minderről a dermesztő fagyban. A tó egyetlen, mozdulatlan jégtömbnek látszott. Arra gondoltam, hogy ha valaki a közepébe fúrna egy óriási dugóhúzót, majd a Balatont kiemelné medréből, a helyén tátongó sebhely maradna. A felfoghatatlan méretű jégtömb aljába meg hiába kapaszkodnának a kagylók és halak, mert azoknak nincs is olyan végtagjuk, amivel lógni tudnának. Dermedt húsdarabként hullanának a mélybe, a meder alján meg koppannának a fagyott iszapon.

Ám ez a kép sehogyan sem illett a téli Balaton elcsendesedett hangulatához, így a képzeletben megemelt tavat visszaeresztettem helyére, és bólogattam, hogy igen, persze, a jég is remeg, ahogyan az idő is vacog, és már én sem bírom sokáig mozdulatlanul, hiába volt rajtam kesztyű és sapka. A kabát ugyan védett az észak felől arca bukó széltől, de a csizmában egyre szaporábban topogtam a jégen.

Így aztán, amikor végre elkezdetünk siklani a fagyott víztükrön, úgy éreztem, mintha gyorsított felvételen suhannánk a kristálytiszta csöndben. A kabát idővel súlyként nehezedett ránk, a szél a tél forró csókjaként fagyott orcánkra. Amint korcsolyáztunk a tükörsima jégen, elképzeltem, hogy a jégkristályok ha remegnek is, most bizonyára örömükben teszik, és azt is érzik, ahogyan felnőttek és gyerekek felszabadultan száguldanak térben és időben. Talán az is tudják, hogy nem is vagyunk annyira vakok, sem az univerzum sötétjében tapogatózó lények – még ha olykor gyöngének látjuk is magunkat, és esetlennek.