Életbe vágó papírolló

Magas ember ne menjen fodrásznak, tartja a hiedelem, mert meghajlik a háta, de aki ezt mondta, az nem tudta, hogy a szék magasságán is lehet állítani, így a fejhez könnyen odalepkézi magát tanonc és mester. A jó fodrász a karját úgy tartja, akár egy madár, a hónalját szellőztetve, könyökvéggel szemléli a világot, csattogtat, lehúz, kihajt, tupíroz, fest, kondicionál, megtép, lakkoz, szétválaszt, és még ki tudja, miféle műveleteket végez egy töredezett hajjal, szemöldök alá nőtt frufruval, izmos birkózósra terebélyesedett pajesszal.

Elhihetik, én már csak tudom – gyerekként hajvágó szalonok illatával telítődtek a nyári vakáció napjai, köszönhetően nagyszüleim álló foglalatosságának, amit amúgy messze magas színvonalon műveltek, a szakma mestereiként jegyezték őket. Munkájukat még a kámforos Pitralonok birodalmában kezdték, majd ahogyan illatosodott a keleti blokk, úgy haladtak ők is a korral, és vált a fodrászatuk egyre inkább illatszertárrá.

Jöttek oda urak és melósok, dámák és kokottok, egyszerű polgárok zakóban és a legújabb divatot majmoló ficsúrok. A rádióból folyton zene szólt, ömlöttek a slágerek. Voltak pillanatok, amikor táncolni láttam minden betérőt, máskor meg csapzottan estek be, csak egy kis vágásra, csak két centit legyen szíves, szakikám, ide egy kis dauert, a végét meg cakkosra, és mindig ámultam azon, hogy a nagyszüleim micsoda alázattal és türelemmel alkottak reményt a reménytelenből, formáztak csodát a menthetetlenből.

A fodrászatban boldogtalan ember sosem állt föl a székből, s ha akadt is hümmögő, a tükörben tenyerével fején végigsimító alak, az is azt mondta végül, hogy a mesterek is csak hozott áruból dolgoznak.

Aztán, amikor felnőttem, vagy legalábbis életkor szerint azzá váltam, behívtak katonának. Ezzel még nem is volt akkora gond, ilyen mással is megtörtént akkoriban, békeidőben a szolgálatot ráadásul másféle mértékegységben számolják, mint háborúban, de a frizura már akkor is kardinális kérdésnek számított.

A haj legyen rövid, kurta, mint a miniszoknya, de a legjobb az, ha nincs is szoknya – mondta folyton az őrmester, és miközben a szavakat formálta, a szemére megmagyarázhatatlan fátyolosság ereszkedett. No, ez a csípőben széles, homlokban szűk ember egy napon megállapította, hogy a körletben minden frizura hosszú. Még annak is az, aki amúgy hetente borotvával ment végig a fejbőrén.

Megkérdezte hát, hogy van-e itt olyan legény, aki amúgy fodrász. Senki nem jelentkezett. Jött az újabb kérdés: van-e itt olyan, akiknek a családjában van fodrász. Ma már tudom, hogy hiba volt feltenni a kezem, ám az is igaz, ellenkező esetben ezt a történetet nem tudnám most elmesélni. Szóval így lettem egy kis időre körletborbély, bár hiába magyaráztam, hogy a borbélyság azért némileg tágabb foglalatosságot jelöl, fogat például a világ minden parancsa ellenére sem húznék, de az őrmester a kezembe nyomott egy használt papírvágó ollót, és azt mondta, hogy bizonyára láttam már, hogyan vágnak hajat az őseim.

Látni és csinálni azért más. Ez hamar kiderült, mégis becsülettel nyiszáltam a hajszálakat, majd amikor már szinte elhittem, hogy megy ez nekem, leült a székre elém Laci. Róla annyit kell tudni, hogy borsodi srác, bevonulása előtt holttesteket mosdatott és öltöztetett, igaz, ettől még lehetett volna kedves és mosolygós forma, ám a rá jellemző tömörséggel csak annyit mondott, miután a nyakához illesztettem a törölközőt, hogy ha belém vágsz, meghalsz.

Addig még csak karcolást sem ejtettem senkin, így közlését méltán éreztem méltatlannak, és minden jól is ment, amíg Laci bele nem kezdett egy történetbe. Isten bizony nem emlékszem semmire abból, amit mesélt, annyira életben akartam maradni, de Laci anekdotázás közben ide-oda kapkodta a fejét, és ezt egészen addig folytatta, mígnem a füléből azzal az életlen papírvágóval, amit az őrmester adott, kivágtam egy darabkát. Nem nagyot, de határozott formát.

Megdermedtem. A seb felszínén megjelentek az első, tűszerű vérnyomok. Ezek összeálltak vércseppé. Törölközővel próbáltam felitatni, de akkor örökre megtanultam, hogy a sebzett fül olyan, mint egy csap nélküli vérforrás.

Laci – mondtam halkan. – Levágtam egy darabot a füledből. A srác nem felelt azonnal. Határozottan arra gondoltam, hogy hallás és szövegértés egymással nem feltétlenül egyenesen arányos, de meglepetésemre Laci meglehetősen nyugodtan viselkedett. A füléhez nyúlt, és azt mondta: ugyan, ez semmiség, nem is fáj. Majd folytatta a történetét.

Laci fülére tapasz került, nekem soha többé nem kellett hajat vágnom, majd amikor elmeséltem a nagyapámnak, hogyan is járt az unokája, csak annyit mondott a maga bölcsességével: ezért is hasznos, hogy amikor hajat vágunk vagy borotválunk, mindig legyen nálunk timsó.