Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMKivágott fák könnye
A Múlt-kép blog a Nemzeti Fotótár szakmai együttműködésével valósul meg.
Háború lesz, mondta a Kölyök, és fejszéjének élét a fa törzsébe vágta. A levelek összerezzentek odafönt. Az ágakra tapadt madarak arrébb költöztek néhány ággal. Egy ideig onnan károgtak, kaffogtak, búgtak, trilláztak rekedten, aztán elhallgattak. Várták az újabb csapást.
A Kölyök orsócsontjába fájdalom hasított; cifra szavakat ordított a fák közé. Mintha a madarakkal feleselt volna, de azok nem értik az ember nyelvét, legfeljebb a szándékait. Az emberek ugyanis csak hiszik, hogy mindaz, amit terveznek vagy gondolnak, rejtve marad az univerzum előtt. Miközben vannak lények, még itt, a Földön is, amelyek értik és megérzik, hogy az emberek mire készülnek, s már akkor tudják, mit cselekszenek, amikor azt még meg sem tették.
Az Öreg a fiúhoz lépett. Mutasd, mondta párlatokon edzett hangon, majd hüvelykujjának érdes begyével végighúzott a Kölyök karján. Ha fáj, az jó. Akkor gyógyul. Igazított a srác könyökén, a fejsze nyelén irányba állította csuklóját. Így fogd. Majd megszokod. Izmok nélkül a csont meztelen. Amíg a fák az erősebbek, ez a munka szenvedés.
A Kölyök nem szólt, párás szemmel nézett az Öregre. Legszívesebben kifutott volna a fák közül, csak a büszkesége nem engedte. Háború lesz, mondta újból, ezúttal dacosan. A faluban hallottam, tette hozzá, hogy bizonyítsa, nem beszél hülyeséget. Az Öreg ekkor a fákra emelte tekintetét. Ez is háború. A hidegben fázunk, hát elvesszük azt, ami nem a miénk. Bundával bélelt mellényére bökött. Mindent kiirtunk magunk körül, csak azért, mert meg akarjuk élni a holnapot. Végül a magasba mutatott: az égbolton a felhők naszádja vívja csatáját az elmúlással.
Embereket ölni mégis más, mondta a Kölyök. Az Öreg először nem felelt. Megragadta a fejsze nyelét, éles vasát a legközelebbi fa húsába mélyesztette. Ezt mondtad a fáknak is, kérdezte sóhajtva. Én a tüzet látom minden rönkben és ágban, a fák melegét már most a bőrömön érzem. S amíg ez nem változik, ez így is marad. Mert tudod, folytatta a favágást, amíg az emberek csöndben nézik, tűrik, hagyják, hogy másokat megalázzanak csak azért, mert valakik elirigylik boldogságuk legszebb pillanatait, szemet vetnek földjükre, folyóikra, leányaikra és kincseikre, háborúk mindig is lesznek. Ezek a szépségek, itt az erdőben némán tűrik, amikor átvágom az ereiket, fájdalmukat akkor sem érzem, miután eldőltek az avaron.
Aztán megállt az Öreg, igazított homlokára bukó kucsmáján. A könnyeivel küzdő Kölyökre nézett és ezt mondta a maga egyszerű, szálkás hangján: de ha hallanám a .kivágott fák sírását, soha többé nem fognék fejszét a kezembe.
Sötétedésig semmit nem szólt. Akkor a fejszével felhasított néhány rönköt, a hasábokat zsákba tette, a zsákot a vállára, és csak annyit mondott, hogy megéhezett, ideje hazatérni. A Kölyök mögötte baktatott. Karjában a csont lüktetett, szívében füstként kavarogtak az Öreg szavai. Próbált hallgatózni a rájuk telepedő csöndben, de csak saját szuszogását, lépteik tompa roppanását hallotta. A fák pedig némán álltak és nézték, ahogyan az Öreg .és a Kölyök alakját elnyeli a köddel érkező éjszaka.
Rovataink a Facebookon