Harcos ősök hírmondója

Kárpáti József Jenő gépkezelővel 1972 februárjában közölték, hogy földjének egy részét az állam kisajátítja. Előtte kérték tőle szépen, a földért fizettek is volna, de Jójéről mindenki tudta, hogy olyan makacs, mint télen a kút kávájához fagyott vödör.

Jóje egyszerű fejjel gondolkozott. A birtokot egyik őse kapta, állítólag azért, mert 1849 áprilisában dicsőségesen harcolt a Gödöllői-dombság völgyeiben, az isaszegi csata után még hadnagyi rangot is kapott – de ezt csak Jóje elbeszéléseiből tudjuk. Családi történeteit ráadásul mindig másképp és más módon mesélte, attól függően, hogy éppen mit és mennyit fogyasztott bármiből, így egy idő után senkit nem lepett meg, hogy Jóje ősei számos csatában felbukkantak. Hol Búvár Kunddal úsztak hajók alá Pozsonynál, máskor a tatár ellen viaskodtak, de legtöbbször a törökre és a labancra rántottak kardot. Jóje úgy tudott mesélni, hogy abban a szent pillanatban, amikor előadta annak magyarázatát, megtámasztva szavainak igazát egy-egy vitéz vagy huszár Kárpáti felmenővel, hogy a telektől miért nem válhat meg, hogy nem maradt más lehetőség: telkének egy részét egyszerűen elvették tőle.

Írtak róla papírt, azt, hogy államérdek, és kellő számú párthatározat is született, amelyben az állt, hogy Jóje az állam hasznos tagja, pártgyűlésekre ugyan ritkán jár, ám ha mégis beül valamelyikre, akkor sem a kocsmában gyakran hangoztatott Nyugat-barát nézeteit terjeszti, hanem próbál a közösség hasznos tagja lenni – és részt vesz például rendezvények szervezésében, kiváltképp a sörsátor felállításában és működtetésében.

Miután Jóje hivatalosan is megkapta a kisajátításról szóló határozatot, azon nyomban berontott a tanácselnökhöz. Hivatali ajtajának kilincsét le sem nyomta, zárastul érkezett az éppen elmélkedő hangulatba merülő faluvezetőhöz.

– Hát így bántok ti az emberekkel!? – kiáltotta az asztal mögött ceruzája végét harapdáló tanácselnök felé, mire az csak ennyit kérdezett:

– Kávét vagy konyakot, Jóje?

A választ mindketten tudták, és az elkövetkezendő két órában a hivatal két üveg bolgár konyakkal lett szegényebb. Volt aranyárban lévő örmény is, eszmei értékéről nem is szólva, a szovjet tisztelvtársak hozták a közeli laktanyából valamelyik ünnepségre, április 4. vagy november 7., ki emlékszik már, de azt az üveget valami nagy eseményre tartogatták, és a tanácselnök úgy ítélte meg, hogy Jóje lelkének megnyugtatása nem ilyen pillanat.

Már éppen annál a résznél tartottak, hogy Jóje a színfalak mögött azért kap némi kártérítést, suttyomban, amiről nem kellene senkinek sem szólnia. Az összeg, már amennyire a számok két üveg konyak után fejben összeadhatók, nem csupán fedezte Jóje körtefáinak kivágását, de kellően belassult osztást és szorzást követően az is kiderült, hogy a maradékból Jóje másodmagával elutazhat Bulgáriába, a Napospartra, ahol a keleti tömb középosztálya – köztük nem elhanyagolható arányban a munkásosztály tagja is, lám, Jóje is megteheti, forintra átszámolva – fillérekért issza bolgár konyakot, eszi az olajban sült apróhalat sült krumplival.

A vegyes hadrendű felmenőkkel büszkélkedő Jójével a tanácselnök azt is közölte, hogy mindezek mellé, amíg ő itt a városvezető, és már tíz éve ő ült a tanácselnöki székben, minden falusi rendezvényen Jóje állíthat sörsátrat, főzhet virslit, és kéthetes tanulmányútra is befizetik a lengyel elvtársakhoz, ahol A modern gépkezelési technikák alkalmazása a szocialista tervgazdaságban című konferencia résztvevője lehet.

– Nem tudok lengyelül – mondta Jóje.

– Miért, bolgárul sem beszélsz – felelte a tanácselnök –, oszt nyáron mégis utazol!

Jóje, akiről mindenki tudta, hogy világéletében egyszerű fejjel gondolkozott, megvakarta állát. Szemének állásából látszott, hogy most nagyon szeretne mondani valamit, csak szavakat nem talált hozzá. Végül mégis kinyögte.

– Ha már torony, nem lehetne templom?

A tanácselnök hanyatt dőlt, alig észrevehetően megmarkolta a hivatal okkersárga színű foteljének karfáját, és így szólt.

– Víz. Nincs vita, Jóje. Víztorony lesz.

A hirtelen támadt pillanatnyi csöndet kihasználva Jóje magához ragadta az asztal szélén árválkodó örmény konyak üvegét. Széles tenyerével ráfogott az üveg nyakára, a másikkal meg úgy tett, mint aki azon nyomban felbontja a szovjet elvtársak ajándékát.

– Jóje… – sóhajtott a tanácselnök. – Templomot manapság nem szokás… ezt te is tudod. Felőlem lehetne az is, főleg, ha az egyben víztorony is volna, de lássuk be, erre nincs sok esély.

– Szóval víztorony… – hümmögte Jóje.

– Víz – bólintott a tanácselnök. – A földmérők már a jövő héten megjönnek a megyétől, nyárra saját víztornyunk lesz. Fejlődünk, haladunk a korral.

Aki már hallotta, hogyan nyílik egy 25 éves örmény konyak üvege, az pontosan tudja, hogy a tanácselnök mit érzett abban a pillanatban. Jóje maga elé húzta a poharakat, színültig töltötte konyakkal. Az egyik poharat a bénult tekintettel bámuló tanácselnök elé tolta, majd így szólt:

– Szóval kártérítés, bulgáriai nyaralás, és lengyel konferencia…

A tanácselnök némán bólintott, és tehetetlenül nézte, amint Jóje egy hajtásra megissza a konyakot. Fülében el nem énekelt himnuszok dallama visszhangzott, soha el nem mondott beszédek ekhója zengett a szovjet–magyar megbonthatatlan barátságról, egyébként meg semmi más.

Jóje időközben az asztalra tette poharát, s miközben tekintetével végigsimított az örmény konyak címkéjén, az aranyozott festékkel írt furcsa betűkön, az ital szájában édes emléket hívott elő. Nyelvével elismerően csettintett, és így szólt:

– Jó.

Amint ezt kimondta, úgy érezte, most bizonyára büszkék lennének rá harcos ősei. Lelki szemei előtt látta magát, amint kivont karddal áll a tanácsháza nagytermében, körülötte angyalhangú gyermekkórus énekli az Akik harcba mentek, mindig énekeltek kezdetű dalt. Mérhetetlenül büszke volt magára, hogy milyen jó üzletet kötött az állammal, csak azt nem tudta, hogyan fogja mindezt elmesélni. Mindegy is, legyintett, ahogyan a szájára jön, úgy szaval, ebben ő úgyis verhetetlen.