Szívében ábrándos, folyton táncoló koboldok laktak

Talán minden másként történt volna, ha Farkas Sebestyén a Bach nevet kapja. Zenei zseni volt, nehéz gyerekkorral a háta mögött. Iskola után rendszerint a templomban orgonált, nyaranta esküvőkön, temetéseken énekelt, és ha valakire, rá biztosan azt lehetett mondani, hogy Isten galamblelkű báránya. 

A faluban azt beszélték, hogy Sebestyén kiköpött Bach-gyerek, a füle, a szeme, az orra, de még a járása is olyan, mint a bánatos szemű Bach Bálint tanítóé. Sebestyén anyja azonban, Juhász Erzsébet huszonkét éves korában, egy esős őszi napon – méhének oltalmában egy épphogy csak ébredező élettel – mégis a dúsgazdag erdész, a nála harminc évvel idősebb Farkas Sándor oldalán állt az oltár elé. Így amikor Sebestyén megszületett, a Farkas vezetéknevet kapta.

A fiú szigorú, durva nevelésben részesült. Farkas Sándor olykor bottal verte, főleg akkor, ha ehhez kedve támadt, és neki nem kellett sok ahhoz, hogy pálcát ragadjon. Ha nem értett valamit, vagy ha tudta, hogy valamihez nem ért, vagy csak elrontott dolgokat, hibáiért és kudarcaiért mindig mást okolt: időjárást, természetet, körülményeket, embereket. Ilyenkor úgy érezte, hogy szenvedésén csak az segít, ha fejszét ragad. Amíg vágta a fát, nem is volt gond, idővel azonban ráérzett a pálca suhintásának élményére. A fák ugyanis soha nem sírtak. A rönkök soha nem könyörögtek. Hasadtak némán, repedtek recsegve, de egyszer sem mondták azt, hogy elég..., hogy hagyja abba.

Sebestyén sokáig azt hitte, hogy a négy fal között minden apa olyan, aki olykor pácával végigsuhint gyermekén, ám amikor a pálca bottá változott, és fájdalmai még napokkal a verések után is kínozták, úgy döntött, ha teheti, csupán aludni jár haza. Napjait, ha már végzett az iskolában, többnyire a templom karzatán töltötte. Órákon át gyakorolt, egyre ügyesebben játszott Pachelbelt, Bachot, Brucknert, ha pedig sejtjei megteltek éteri muzsikával, bevette magát az erdőbe. Kezdetben kisebb kirándulásokat tett, idővel hosszabb túrákat, majd fejébe vette, hogy felkutatja a világ leghosszabb, egybefüggő túraútvonalát, és tartson az bármeddig is, végigjárja.

Először az ország és egyben Európa első hosszú távú turistaútját, az 1169 kilométer hosszú Országos Kéktúrát teljesítette, ezt követte az Országos Kékkör 2585 kilométeres távja, majd kilépett a határon túlra. Végiggyalogolt Olaszországon, begyűjtötte a Sentiero Italia 6166 kilométeres trófeáját. Útközben, ahol járt, a templomokban rögtönzött orgonakoncerteket adott. Az olasz sajtó rendszeresen írt róla, a cikkek sétáló magyarként emlegették, zenéjét az angyalok muzsikájához hasonlították.

Sebestyén idővel a Farkas nevet maga mögött hagyta, s ha kérdezték, mit írjanak a templomi táblára, ki játszik az orgonán, azt felelte, hogy Bach Sebastian. Úgy volt vele, mindenki gondoljon azt, amit akar. Különben is, mit érdekli az embereket egy folyton úton lévő zenész. Ahová hétfőn érkezett, onnan szerdán odébbállt. Ahol a péntek érte, ott legfeljebb a vasárnap köszöntött rá. Három napnál többet sehol nem maradt. Ha a muzsikáért pénzt kapott, elfogadta, ha ételt és szállást adtak, megköszönte.

A világ leghosszabb, a Trans Canada Trail mintegy 28 ezer kilométeres túraútvonalánál eredetileg öt-hét évvel számolt, de nem bánta, amikor lett az tizenöt is. A sétáló magyarról a lapok ekkor már úgy írtak, hogy ő Johann Sebastian Bach testet öltött szelleme. Rajongótáborának száma százezresre duzzadt, útját és koncertjeit a Twitteren, az Instán és a Facebookon követték figyelemmel.

Sebestyént mindez nem érdekelte. Nem lett gazdag, híres is csak addig volt, amíg ment, gyalogolt, futott, evezett – és ahol csak tudott, muzsikált. 

Miután hazatért falujába, hogy megpihenjen, egy ideig még riporterek, televíziós stábok keresték. Idővel azok is elmaradoztak. Ahogy az lenni szokott. Amikor meghalt, az anyja mellé temették, nem messze Bach Bálint sírjától. Fejfájánál a szomszéd település fiatal plébánosa mondott beszédet, aki sokat mesélt Istenről és az ő fiáról, Sebestyénről pedig azt mondta, hogy szeretett túrázni, szép tájakon járt, muzsikájával pedig elhozta közénk Isten országát.

Farkas Bach Sebestyén 78 évet élt. Egy félig elkészült életrajzi könyv maradt utána, valamint néhány, rajongói blogokon fellelhető, telefonnal rögzített koncertfelvétel. Farkas Bach Sebestyén kevés szavú ember volt. Szívében ábrándos, folyton táncoló koboldok laktak, nyughatatlan lábuk dobolása egy nem mindennapi élethez adott ritmust. Egyszer, egyik rögtönzött koncertje után megkérdezték Sebestyént, mi hajtja előre, mi az, ami továbblendíti útján. Ezt felelte: A csönd, ami egy lejátszott dallam után marad. S mert az életünk is csupán zene. Kinek dal, másnak szimfónia. Utána is csak a csönd marad. De abban minden benne van, ami előtte élt, dalolt, feszült és pendült. Élet nélkül a csönd mit sem ér.