A miénk örökké ragyog

Földi létünk törékenységének legfőbb bizonyítéka, hogy planétánkat minden irányból a múlt öleli. Bármerre bámulunk is az éjszakába, letűnt világok fényei, hangjai, emlékfoszlányai száguldanak felénk. Miközben ahová a szívünk mélyén vágyunk, mert kiválasztunk magunknak egy csillagot, lehet, régóta halott.

Mi is választottunk magunknak csillagot. Ott pislákol az Orion csillagkép övén, a Mintaka mellett. Valójában nem lehet látni, mi is csak odaképzeltük. Ott ugyanis minden csillag fénye egybeolvad. Mégis ott kell lennie, mert azt mondtuk, hogy ott van. Ám azon a tavaszias téli estén, amikor nagykabátban feküdtünk a domboldalon, mert az év könnyű estéket hozott, bármit el tudtunk képzelni. Azt is, hogy nem csupán a világ, a szerelmünk is végtelen.

Azt találgattuk, hogy az a csillag, aminek nevet adtunk, milyen messze lehet. Amiénk, így neveztük el, egybeírva, és számolgattuk, milyen messze van a Földtől. Végül abban maradtunk, hogy olyan távolságban lehet tőlünk, mintha valaki a végtelen pereméről a végtelen másik peremén lévő kulcslyukon keresztül próbálná meglátni egy gyertya lángjának fényét.

Azon az estén nemhogy a fényt láttuk, de a láng remegését is éreztük. Persze az is lehet, csak a sejtjeink fala rezdült másként, és a szívünk vert olyan erővel, hogy abba az egész világegyetem beleszédült. De ilyen az, amikor csillagot választunk az égen. Azt hisszük, mert mondjuk, örökre szól, miközben tudjuk, hogy olyan ez, mint a hidak korlátjára zárt lakat. A kulcs repül a folyóba, a lakat meg csak addig lóg, ameddig a városvezetés meg nem unja a tonnányi vasat. A fűrésznek meg mindegy: átvág nevet, szentséget és fogadalmat. A folyó medréből hajóval kotorják a szerelmet.

Ez van a csillagokkal is. Csak a lépték nagyobb. Tíz év semmi, száz sem számít. A mindenségben milliókban mérik a másodperceket. Az időt is távolságban. Egy fényév az a távolság, amelyet a fény – légüres térben – egy év alatt megtesz.

De ez, hanyatt fekve egy földi domboldalon, értelmezhetetlen. Jól hangzik, ám amikor kiválasztunk magunknak egy csillagot, lényegtelen. Az a csillag ott, abban a pillanatban a legfényesebb az éggömb szövetén.

S ha azon kezdenénk el tanakodni, hogy a csillag, amit választunk, lehet, már azelőtt elpusztult, hogy megszülettünk volna, s hogy az ember a Földön megjelent, minden darabokra törne. Szilánkosra. Illúzió, remény, szerelem.

Talán jobb is, hogy a fényre, ami felénk száguld, azt mondjuk, hogy a végtelenből érkezett és a végtelenbe tart. Mert lehet, hogy amiből és amiért született, régóta halott, a lényeg úgyis az, hogy ami egyszer a miénk volt, az örökké ragyog.