Az üveg mögé zárt világban minden elfér

Van egy világ az üvegen túl. Egész univerzum. Nyújtózik, elfekszik, kitágul. Tele van az élet dolgaival. Csak nézni kell. Bámulni. Remélni, hogy mind megérinthető. Elérhető. Cserébe csak állni kell, és várni, hogy képzeletünk tere megnyíljon előttünk.

Mert van például az a televízió. Sarkában árcédula. Valakinek heti, másnak évi keresete. De a kínálat ilyen. Lehetőség. Persze. Mindenkié. Esély és egyenlőség csak egybeírva jelent bármit is. A televízióban műsor fut. A készülék kékesen szórja a delejt. Fényt tol a kinti világra. Szétmálló pászmák életünk vetített vásznán. Természetfilm pereg. A vadonban ragadozó várja áldozatát. Mindjárt gyilkol. A fene se érti: ahogyan egy gepárd leterít egy antilopot, az korhatár nélkül nézhető. A fenevad ország-világ előtt békésen lakmározhat a haldokló lény testéből. A narrátor pedig, hangja nem hallható, valami olyasmit mondhat, hogy a természet törvényei kegyetlenek, s hogy a fennmaradásért folytatott küzdelem az élet örök körforgásának legszentebb rítusa. Ezt a világot, ha egyszer elpusztul, alighanem a líra öli meg. Az elmúlás szépségbe csomagolt rothadása. Miközben lehet, az élet értelme tényleg csak ennyi. Vagy 42.

Amott egy könyv borítója próbálja eladni a prózát. Az író híres, neve a minőség védjegye. A regény címe rejtélyesen ígéretes. Ha már a kirakatban van, muszáj észrevenni. Kedvelni kell. Jaj, mondja a hölgy elcsukló hangon, miközben fejében szélsebesen kavarognak a gondolatok, hogy az írótól olvasott-e bármit is. S mintha emlékezne, feldereng egy hang a rádióból, egy mondat a fél perc alatt átfutott újságból. Mintha… Józsikának jó lesz ajándékba. Születésnapra. Csomagolva. Így garantált a meglepetés. Az sem baj, ha nem szeret olvasni. Most fog. Könyvet ajándékozni művelt, intelligens cselekedet. Az illiknél sokkal több, magasztos társadalmi elvárás. Végső esetben jól mutat a polcon. A gerincre vágott irodalomnál nincsen érzékibb kitárulkozás.

És az öltöny a kockás nyakkendővel. Egy átlagos férj paraméterei persze messze túlmutatnak a konfekcióméreten, de a színész a fényképen pazarul feszít a halszálkásban. Márpedig ha rajta jó áll, az öltönyt hordva bármelyik férj olyanná válhat, mint a híresség. S bár a férjekkel ugyan aligha lehet eladni bármit is, kiváltképp egy kirakatban, az ígéret élménye megfizethetetlen. Mínusz húsz fokban is megéri az ácsingózást.

A lényeg ugyanis a lehetőség, ki mire vágyik, kinek milyen álom jut, ki milyet és mekkorát merészel. Gyerek, nő és férfi. Az üveg mögé zárt világban minden elfér: csokoládé, csizma, retikül, kucsma, mákdaráló, kisvasút. Befordított univerzum.

Ám a kirakat fénypontja a bábu. A pózba merevített egyetemes emberforma. Lába, karja cserélhető, feje bármilyen irányba fordítható. Idomai azt emelik ki, amitől muszáj nézni. Ha kell, nőies a karcsúság, a hálóingen átüt a stilizált mellbimbó. Máskor izmos férfiasság, odalent szolid dudor jelzi a külső nemi jegyek fontosságát. Hol van már a vállfákra akasztott ingek és bundák korszaka… A tökéletes test illúziója a tökéletes élet ígéretét hordozza magában. Mindegy is, hogy rajtunk is ugyanúgy feszül-e a ruhadarab, vagy lehangoltan, megrogyva lóg. A kirakaton túli világban minden szép és kívánatos. Nekünk jó.

Megszületünk, felnövünk. Próbálunk túlélni. Mindent. Ideákat. Iskolákat. Másokat. Éveket. Önmagukat. Időnként pedig megállunk, és bámuljuk a világ elénk hordott dolgait. Megannyi választás és lehetőség.

Ám ha jól figyelünk, a kirakat üvegében mást is észrevehetünk – nem csupán tárgyakat. Megláthatjuk önmagunkat. Képmásunk tükröződését. Abban a pillanatban talán el is hisszük, hogy a két világ, amit egyetlen vékony üvegtábla választ el, végre összeér. Miközben lehet, ha magunkat is látjuk, az mindent összezavar. Mert minket csakis a csoda érdekel, az ígéret, ami hívogat. S legkevésbé az, amit az üvegben tükörképként látunk.

A kirakat a tükröződésről szól. Mindahányan, akik előtte állunk, ugyanazok vagyunk, ugyanolyanok: vágyaikat, vágyakozásaikat bámuló emberek.