Senkinek sem volt jegye a föld alatt

Már 1950-ben fúrni kezdték, de felhagytak vele. Hatvankettőben újra belevágtak, és hetvenben lett végre Budapesten is metró. Földalatti addig is volt, de arra akkoriban nem voltak büszkék, mert az 1896-os építésekor nem vettek igénybe szovjet segítséget. Nehéz is lett volna, hiszen akkor még cárok szipolyozták az orosz népet. A metró, az más volt, a szovjet technika csodája, aminél azóta se találtak jobbat Budapesten a föld alá.

A metró, az hagyján, föld alatt keringő nagyvárosi vasút, bumfordi szerelvények, semmi báj, mint ami a sárga földalattit, még szebben kéregvasutat lengte körül. De a mozgólépcső, az már valami volt. Gyerekfejjel nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet egy lépcső, ami mozog, illetve az Elvarázsolt kastélyban volt olyan, de az nem vitt sehová, csak billegett. Ma is elvarázsol a lépcső, amin csak állni kell, és mégis halad az ember. Ez nem olyan, mint a lift, inkább a varázsszőnyegre hajaz. Persze, be tudja csípni a kutyák mancsát, de erre ma már jobbára odafigyelnek a gazdik. Amikor építették a budapesti metrót, legendák keringtek a keszonmunkásokról, akik túlnyomás alatt dolgoztak, bátrak voltak, és nagyon erősek lettek. Egyet megismertem később, de az amúgy is erős volt. Amikor először vittek metrózni a szüleim, komoly csalódást okozott, hogy a Duna alatt átkelve nemhogy halakat, de még vizet se láttam. A folyam alatti rész ugyanolyan volt, mint a többi alagút.

Bár azért az alagút, az valami. Rejtélyes, kicsit veszélyes, nagy része sötét, de az állomások fényben ragyognak. Menő volt a metró. Modern, friss, jó szagú. Azután kicsit büdösebb lett, le is szerelték a popart műanyag padokat, és kényelmetlen székeket tettek mindenhová, hogy ne csábítsák szunyókálásra a hajléktalanokat. A metró nem menedék, bár megy, és nem haladék, pedig halad.

Sokáig egyforintossal lehetett bemenni, két gumírozott végű vasszárny ugrott félre, ha a szerkezet lenyelte a pénzt. Aztán újra lezárta az utat az automata, elég határozottan, amiért sokan diótörőnek hívták. Aki már bejutott, szabad ember volt, hiszen senki se kérdezhette meg tőle, mi jogon tartózkodik ott. Senkinek se volt jegye.

Némelyik megálló huzatosabb volt a többinél, egy vonalas tévékabaréban ki is figurázták a táppénzre vágyó lusta munkást, aki direkt ott inhalál, hátha megfázik, és beteget jelenthet a munkahelyén. Persze hosszú volt a haja, mert úgy hordták a huligánok.

És persze a metró egy jókora óvóhely is – atomtámadás esetén kiváló menedék, úgy képzelem, titkos termei tele vannak lejárt szavatosságú konzervekkel, gyógyszerekkel, rozsdás tábori ágyakkal és penészes takarókkal, mert fő a biztonság.

Egy metropolisznak kell metró. Utazgatni a föld alatt, amikor épp nem romlik el, igen pontos és megbízható közlekedési mód. A régi szerelvények pedig lassan már szépnek tűnnek, hiszen oly kor ipari teljesítményei, amikor épp csak kimentek a divatból a gőzmozdonyok.

„Tehát a metró, a szerelvény az alagútban csattog és mellett ül egy, mondhatni, hogy furcsa arcú férfi. Egy pontra néz, egy, a levegőben lévő fontos pontra, és félrebeszél.” – énekelte Cseh Tamás aMetró című dalában, és hasonló élmény azóta is bármelyikünkkel megtörténhet. Nem Cseh Tamással, hanem magában beszélő férfival kapcsolatos élményre gondolok, aki valami olyasmit mantráz maga elé meredve, hogy „Megint a gyilkosok győztek.”