Hosszú út vezetett a rabszolgáktól gróf Széchenyi Istvánig

Az evezés mint mozgásforma alighanem egyidős az emberiséggel, legalábbis az írott kultúra és történelem egyik meghatározó része és megkerülhetetlen eleme. Az embert mindig vonzotta a víz bármilyen formája – folyó, tó, tenger, óceán –, és életének szerves részét képezte a vízhez való viszonya. Vágyát, hogy használni tudja ezt a nedves, olykor barátságos, máskor veszélyekkel teli közeget, a hajók és evezők tették lehetővé, évszázadokon át. A földrajzi felfedezések, azt követően a kereskedelem és a hódítások elengedhetetlen kelléke lett a hajó, az evezőkhöz pedig nagyon sokáig nagyok sok ember fizikai erejére volt szükség. Akkor persze még szó sem volt sportról, a szabadidő hasznos és szórakoztató eltöltéséről. Kőkemény munka volt, amit sokszor rabszolgákkal végeztettek el. Közülük sokaknak nemcsak az élete, hanem egyben a halála is az evezéshez kötődött.

Mindezzel párhuzamosan közben már kialakult az evezés versenysport része is, hol máshol, mint a sport őshazájában, az ókori Görögországban. Evezősökre persze a világ sok vezető nagyvárosában elengedhetetlen szükség volt a mindennapi életben, nekik köszönhetően a középkorban a versenyszellem a világviszonylatban is vezető szerepet betöltő Velencében is teret nyert, miként később a gazdaságilag egyre hangsúlyosabbá váló Londonban. Utóbbiban különböző céhek versengtek egymással, tulajdonképpen az utasok kegyeiért. Bő száz év elteltével, a XIX. század első felében aztán már egyetemisták küzdöttek egymással a Temzén: a feljegyzések szerint az első versenyre 1829 nyarán került sor. A vitorlák, majd különböző erőforrások feltűnésével és használatba vételével a szállításból és a fuvarozásból egyre inkább kiszorultak az addig ipari létszámban alkalmazott, illetve foglalkoztatott evezősök. Persze, nem mindenhol, tradicionális alapon a világ számtalan pontján a mai napig megtalálhatók, miközben a verseny- és szabadidősport ezzel párhuzamosan egyre nagyobb szerephez jutott.

Magyarországon egyebek mellett az evezés is sokat köszönhet gróf Széchenyi Istvánnak, aki 1822-ben, angliai útja során találkozott a sportággal, amikor egyetemi versenyekre látogatott. Négy évvel később aztán lerakta a sportág hazai alapjait is azzal, hogy Bécsből Pozsonyba evezett. Furcsa történelmi kitérő: az egyik ma Ausztria, a másik Szlovákia fővárosa. Magyarországon az első hazai evezősversenyre 1842-ben került sor, két évtizeddel később megalakultak az első honi evezősklubok, 1893 március közepén pedig már országos szövetségbe tömörültek a sportág jeles hazai úttörői. Az 1896-os, millenniumi ünnepségek keretében megrendezett első nemzetközi versenyen még I. Ferenc József magyar király is részt vett. A magyar evezősök különösebb átmenet nélkül csatlakoztak a nemzetközi mezőny megméretéseihez, kiemelkedő eredményeik közé tartozik az 1948-as, londoni olimpián begyűjtött bronzérem, valamint az 1968-ban, Mexikóvárosban kiharcolt ezüstérem. 2001-ben megszületett az első magyar világbajnoki aranyérem is, amelyet azt követően még további három vb-elsőség követett.

A versenysporttal párhuzamosan azonban megindult egy másfajta vízi élet is, amelyet az evezés generált. Előbb évtizedeken keresztül csónakházak népesültek be országszerte, a főváros óbudai és pesterzsébeti szakaszán is legendává nemesült épületek lényegesen többről szóltak, mint az evezésről, a mozgásról, sokkal inkább a kikapcsolódás és a közösségépítés fontos elemét jelentették. A klasszikus csónakházak ideje lejárt ugyan, de az utóbbi években felerősödött a túraevezés utáni vágy: vízről felfedezni az országot, ismét természetközelbe hozni magunkat. Ezt a felfokozott érdeklődést meglovagolva újulnak meg vagy épülnek a semmiből azok a létesítmények, amelyek a sportolni, mozogni vágyókat segíti.