Pereg életünk filmje

Már a mozi épületét is elbontották, ahol a Hosszú vágta című film világpremierjét tartották. Persze inkább kulturális tér volt az, ahol hetente kétszer-háromszor filmeket vetítettek a falra, de tény, megadták módját: az előadások előtt függöny takarta a fehérre meszelt felületet, és ez a szövet ugyanúgy széthúzódott a Csillagok háborúja vetítése előtt, mint a helyi munkásőrkórus fellépésekor. Vagyis a Tisza partján egyszer a Halálcsillag sugara rombolt szét holdakat, planétát, máskor meg tűzcsillag sugara áradt a tájon.

Mindegy is, a szórakozás, a szórakoztatás fontos dolog. Bármiről képes elvonni a figyelmet, és az sem baj, sőt kifejezetten hasznos, hogy a néző, a hallgatóság lócákról, behordott széken ülve bámul a magasba. Mert onnan árad a fény, a valóság kékesen vibrál, retinák őrzik a látványt. A lélek meg... Az mindenkinél másként rezonál.

A Hosszú vágta című film nem tökéletes, azt sem lehet rá mondani, hogy különösebben jó volna. Meg-megtört dramaturgiával halad előre, párbeszédei, szereplőinek mondatai gyakran suták. Rendezője, Gábor Pál a film bemutatóját követően négy év múlva, 1987-ben Rómában meghalt. Azt szerette volna, ha ez a mozi igazi kalandfilm lehetne, elvégre magyar–amerikai koprodukcióban forgott – ami anno nagy szónak számított, de legalábbis figyelmet érdemlőnek.

Akkoriban már lustább szelek fújtak keletről, egy titkos izlandi találkozón a Szovjetunió lényegében le is mondott a keleti blokkra kiterjesztett uralmáról, és minden boldog barakkország olyan demokráciáról álmodhatott, amilyet végül össze is hozott magának. A Hosszú vágta ebből a szempontból nem sokat tett a változáshoz. Szinte semmit. Legfeljebb az illúzió friss levegőjét hozta el a Tisza bal partjára.

A filmet a Hortobágyon forgatták, a képi munka a kiváló Ragályi Elemér munkáját dicséri. Tiszafüredre is jutott a felvételekből, a település állomásának, pontosabban környékének akkori hangulata jól illett a második világháborúhoz. Ez alatt azt kell érteni, hogy a helyszínen nagy átalakításokat nem kellett elvégezni ahhoz, hogy a leforgatott élmény autentikus legyen.

A lényeg azonban mégis az, hogy a statisztaszerepekre a helyiekből válogattak karaktereket, így a forgatási napokon kisebb áradat indult meg az elzárt területre. Egyrészt mindenki látni akarta férjét, feleségét, fiát, lányát unokáját, másrészt mindenki látni akarta a Hair című film színészét, a Claude Bukowski szerepében megismert sztárt. John Savage a Hosszú vágtában egy amerikai pilótát alakít, akinek gépét a második világháborúban a Hortobágy felett lelövik, és a helyiek, a pásztorok (Dzsoko Roszics) bújtatják a nácik elől. A film nagyjából erről szól. Van benne ló, gyerek, szikes puszta, emberség, gonoszság, remény és áldozat.

A film történelmi szerepéről sokat elmond, hogy a bemutatója óta eltelt negyven év, ám az IMDb-n – mindössze 211 szavazat alapján – 5,9-es rankingen áll 2023 júniusának közepén. Ebből az oroszok 2,4-re értékelik, az amerikaik 6-ra, a magyarok 6,3-ra. Az angolok egészen szeretik (7,1), Kanadában pedig mintha imádnák (7,7). De ez is mindegy.

Mert azoknak, akik a Hosszú vágta forgatását át- és megélték, alighanem ez a film az egyik legemlékezetesebb alkotás. Csupán azért, mert a világpremiert abban az mozinak is használt épületben tartották. A terem zsúfolásig megtelt. Olyanok is érkeztek, akik előtte talán sosem jártak ott. Kendőben, öltönyben, kiöltözve jöttek. Statiszták, családtagok, Savage- és Hair-rajongók.

Ami pedig a filmnek annál a jelenetsoránál történt, amelyet ott, az állomáson forgattak, nos, az filmtörténeti esemény. Mert akkor kicsit veszített feszítettségéből a nézőtéri hangulat. Pontosabban elszabadult a jóság. Mert a nézd, Attila!; ott vagy a filmben, Marika!; ez meg te vagy, jé, Sándor! – és a csupa ilyen, szerethető, szívet melengető, büszkeséggel teli – felkiáltás miatt a film nézhetetlenné vált.

Volt ott minden: örömteli kacaj, tenyerek csattanása, rácsodálkozás, felugrálás, mutogatás... Olyasmi, ami addig soha. A fény ezúttal a nézőtérről áradt a falra, és nem az volt a fontos, ami odafent történik. Nem az számított, hogy ki mit énekel vagy szaval a színpadról. Abban a pillanatban eltűnt minden lenyomat a múltból: se munkásőrszóló, se Han Solo. Csak a boldogság áradt. A valóság megörökíthető pillanata, amelyre ma úgy emlékezünk, hogy bárcsak működne még ott a mozi. Leomlott falai, persze, most is állnak, csak éppen bennünk, valahol a lelkünk mélyén. Végtelen tekercsen pereg életünk filmje.