Jóféle szeszke

Törékeny lélek ne álljon katonának. A csonttal nincs baj, az ha törik, össze is forr, de a lélek, azzal lehetnek gondok. Tudta ezt a bölényfejű Laci is. Nem túlzás, már az anyjából is a hasán keresztül kellett kivágni, az orvosok meg azonnal fotóst hívtak a patológiáról, ekkora koponyát ugyanis, amekkorával a gőgicsélő Lacika született, százévenként egyet látni. Lacika arcának mérete felnőttkorra simán kitöltötte egy tisztességes szívlapát kelyhét, amikor meg besorozták, először portaszolgálatra állították, mondván, ahol ő a strázsa, ott sorompóra nincs szükség. Végül géppuskás lett, pedig erejét tekintve lehetett volna harckocsi-tologató is, tenyerében maroklőfegyvernek tűnt a PKM.

Laciban tényleg őserő lakozott. Mintha az apja maga Zeusz lett volna, de legalábbis Árész vagy valamelyik Herkules leszármazott. Később, miután a katonai rendészet bilincsben vitte el a körletből, már sejthető volt, hogy ereiben inkább Hádész vére folyhat. Pedig Laci a maga egyszerű hegyomlás méretével nem tűnt bonyolult embernek. Használati utasítás is csak annyi kellett hozzá, hogy amikor szekercét dobált a szekrénybe, nem volt tanácsos a dobótérben, az ágyak között sétálni.

Ám amennyire erős embernek látszott Laci, a lelke mintha éppen az ellentétje lett volna. Az óriás gyakran sírt, mit sírt, zokogott. Senki nem tudta, miért. Egyszer szekercét dobált, máskor a könnyei potyogtak, tölgyfa szekrény háta rázkódott, bömbölt, akár egy oroszlán. Majd hirtelen elnémult, felállt, a szekercét kihúzta a szekrényből, lelépett tíz métert, és a vasat újból elhajította. Azt mondta, nem bírja a bezártságot. Neki levegőre van szüksége.

Foglalkozásáról soha nem beszélt, de elnézve a gondolatait, azok eredőjét és hatását, irodai papírmunka szóba sem jöhetett. Ellenben sokat mesélt arról, hogy a Bükkben gyerekként minden nyáron gyógynövényt gyűjtött. Olyat, amilyet a természet adott. Szedte, a leadóhelyen meg pénzt kapott érte. Magyarázta is, hogy melyik fű milyen nyavalyát gyógyít, hogy mire jók a letépett virágok. És azt is mondta, hogy bármilyen kórt ki tud űzni bárkiből, csak szólni kell, ha támad a betegség, ő megszerzi rá a kenőcsöt, az olajat, tinktúrát.

Egyszer aztán, amikor a tél kőkeményen támadt, megjelent a körletben egy zsák kamillával. Ledobta a terem középre. A zsák porzott, erős kamillaillatot pöfögött magából. Laci annyit kért, hogy hozzanak a konyháról befőttesüveget, de ne törpe uborkásat, inkább 5 vagy akár 10 literest. Merthogy abban a kamillából pálinkát főz meghűlésre, fájdalomra, gyulladásra. De abból sem lehet baj, ha közben vidám hangulatba kerül az, aki issza.

Üveg még aznap lett, és valahonnan alkohol is. Laci ott állt egy 5 literes demizsonnal a hóna alatt, és azt mondta, jóféle szeszke. Aztán addig serénykedett, mígnem összerakott minden elemet, ami szerinte a kamillapálinkához szükséges, az üvegedényt meg berakta a szekrény aljába, pokróccal letakarta. Egy héten keresztül mindennap kétszer forgatta, rázta az üveget, majd a nyolcadik napon megnyitotta rendelését.

Így ment ez egészen az ünnepekig, majd egy napon, amikor a naptár szombatra fordult, és már a vasárnap is érkezett volna, az ügyeletes tiszt annyit érzékelt, hogy Laciék körletéből hangosan dől a nótaszó a folyosóra. Amikor az aranycsillagos elöljáró a szoba küszöbén megállt, különös látvány fogadta: eltorzult arcú, dülöngélő, egymásba kapaszkodó bakák buja dalokat énekeltek, Laci szekercéje pedig éppen az egyik szekrény ajtajába csapódott.

Lacit először akkor vitték el kis időre. Később már örökre. Bűnéről csupán szóbeszédek jártak, ám ha annak, amit hallani lehetett, csak a fele volt igaz, már azért is komoly évek jártak. A hadnagy hosszú hónapokkal később a leszerelő körlet tagjainak elárulta, hogy az egyik rokona börtönőr. Ez önmagában még semmit nem jelentett, de ez az oldalági smasszer azt mesélte, hogy vittek hozzájuk egy öt és fél évre ítélt rabot, aki már a harmadik hónapban azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy a rácsok mögött gyógyfüves pálinkát készített. Hogyan? Azt senki nem tudta. Ám ezt ott, a börtönben senki nem bánta. Az őrök is kaptak egy-egy palackkal, a rokon abból hozott kóstolót kétdekás üvegben.

De a hadnagy másról is beszélt. Arról, hogy ez a férfi, ott a börtönben, gyakran zokog. A legváratlanabb helyzetekben sírja el magát, vagyis ez a férfi csakis a mi Lacink lehet. Így mondta, hangjában szánalommal, hogy a mi Lacink. Pedig ha a hadnagy tudta volna, s talán tudta is, hogy mi Laci bűne, sorsának történetét alighanem örökre elhallgatta volna. Így viszont csak annyit mondott, amikor kezet rázott a hazatérőkkel, hogy hiába nő nagyra valaki, s lesz belőle óriás, ha a lelke törékeny, ne álljon be katonának.