Futott, futott, míg be nem került a The New York Timesba

A férfi nem érezte jól magát. Karácsony volt, meghívtak egy ismerős házaspárt vacsorára, tömték magukba a különféle húsokat, itták rá a sört, szólt a Dire Straits a hangfalból, és nagyon feszült a hasa. Ki kellett gombolnia a nadrágját, szusszant egy nagyot, és látta, hogy a barátja is kínosan feszeng. Alig múltak harminc, és már öregemberek voltak. 

Mi lenne, ha reggel lemennénk a Szigetre kocogni egy kicsit? – vetette fel a barátja, mintha csak kitalálta volna a gondolatát.

Lementek. Azt tervezték, hogy körbefutják, akkor még nem tudták, hogy 5350 méter a kerülete. Fel is adták a felénél, a Margit hídtól a 26-os busszal mentek vissza a Thermalig. 

Másnap reggel csak egyedül ment le, a barátja nem ért rá, talált valami kifogást, talán azt, hogy segítenie kell a feleségének a rendrakásnál. Ő viszont nem adta fel, elkapta a gépszíj. Egy hét múlva már megvolt a szigetkör, egyre könnyebben falta a kilométereket, és már a derékszíját sem kellett kijjebb engedni egy lyukkal. 

Szeptemberben kiküldte a rovatvezetője a szöuli olimpiára, a szállásuk mellett volt egy atlétikai pálya, ő is lement futni egyet. Egy szikár, barna bőrű pasas kocogott előtte szögesben, tíz méteren keresztül tudta tartani vele a lépést, pedig teljes erejéből sprintelt. 

Négy nappal később ott ült az olimpiai stadion lelátóján, nézte a 800-as döntőt, ismerős volt a pali, aki másodiknak ért célba, ránézett az eredményjelzőre, Said Aouita nevét írták ki.

„Na, tíz méteren tartottam vele a lépést”, gondolta büszkén, gondolatban még meg is veregette a saját vállát. 

Akkor már nem volt kétséges, hogy örökre belehabarodott a futásba. Az ezredfordulón belekerült egy Margit-szigeti bandába, minden reggel hárman futottak, egy öttusázó, egy párbajtőröző és ő. Egyre jobbak lettek az idők, közben fel-felfutottak a Fenyőgyöngyéhez, be-beiktattak egy 30 kilométeres Pomázt, aztán nekivágott élete első maratonijának. 

Lefutotta. Szemerkélt az eső, de nem zavarta, sőt direkt jólesett, hogy esett, attól kezdve szerette az esős versenyeket. Mindenhol futott, mint Forrest Gump. Futott Barcelonában, fel a Pedralbesre, az ottani Rózsadombra. Futott Sevillában, futott Madridban, futott Blanesben, a Costa Braván, futott a nászútján, futott Los Angelesben, Chicagóban, Dortmundban. Nem volt olyan város, ahol ne futott volna. Szenvedélyesen, fáradhatatlanul. 

Két évvel Barcelona után a haverokkal kimentek New Yorkba, befizették a százdolláros nevezési díjat, és nekivágtak a New York City Marathonnak. Minden méterére emlékszik, még most, 29 év múltán is. A Verrazzano Bridge, Queens, Brooklyn, Manhattan, the Bronx, Harlem, megint Manhattan, majd a Central Park, a cél. 

Megbeszélték, hogy ott találkoznak, ahol John Lennont tizennégy évvel korábban agyonlőtték, a Dakota Apartments előtt. Szép lassan meg is érkeztek, egyenként, hiszen nem egyszerre értek be a célba. 

De beértek, és ez volt a fontos.

Másnap az egész banda benne volt a The New York Timesban. Mind a 36 000 futó idejét és nevét lehozta az újság!

Aztán voltak bécsi maratonok, Visegrádról elfutott a Tabánig, nem is egyszer keresztül-kasul átszelte Budapestet, összesen tizennégy maratont teljesített. Nézők mindig voltak, feleségek, szerelmek, haverok, ismerősök az útvonal mellett. Volt, aki a Batthyány téren a hajó tatjáról, egy korsó sörrel a kezében drukkolt, megint más a Margit híd tetejéről, a korsó sör akkor sem hiányzott. 

Közben teltek, múltak az évek. Felfutott a gyöngyösi futballpályáról a Kékesre, 19 kilométer folyton felfelé, ez felért két maratonnal. Felállította az egyéni csúcsát egy (19,28 perc) és két (41,20) szigetkörön, a félmaratont 1 óra 24 percre futotta, az egészet 3,25-re. Aztán fogyni kezdett a lendület, egyre kevésbé tudta megközelíteni a legjobb időeredményeit. 

Észrevétlenül megöregedett.

De futott rendületlenül. 

Az utolsó maratoniját 2005-ben, aztán már csak Balaton-átúszásra futotta az erejéből, háromra. A lányai több mint egy órát rávertek, de hát ők versenyúszók voltak…

És fut még ma is, igaz, már csak rövidebb távokat, ha nagy néha nekivág egy tíz kilométeres távnak, utána izomláza van. Hol vannak már a Pomázok, a Fenyőgyöngyék, a Kékes…

De fut, mert futni kell. Ha abbahagyná, az a vég kezdete lenne. Vagy talán már maga a vég. Azt viszont még nem akarja. Annyi teendője van még ezen a Földön.