Séta az örökkévalóságba

Péter pontosan érkezett. Tizennyolc óra nulla perckor helyet foglalt a fotelben, szemben a portával. Az asztalról fölvette a megyei lapot, lábát keresztbe tette, és olvasni kezdett. Vagyis csak próbált olvasni, mert gondolatai Kata körül forogtak. A lányt az egyetemi előadáson ismerte meg, a nagyelőadóban két sorral lejjebb ült, a sor szélén. Piros pántos ruhát viselt, barna színű hajába masnit kötött.

Péter először a lány nevetésére kapta fel a fejét. Aztán már semmi másra sem tudott koncentrálni, szemével folyton a lányt kereste. A szünetben megszólította, hogy péntek este volna-e kedve, vele, csak úgy, bele az éjszakába, kis süti, vacsora, séta a Tisza partján, mozi, talán a színházban is adnak valamit. Kata meg csak nézte Pétert piros orcával. Szíve szerint azonnal igent mondott volna, mégis azt felelte, talán. Ám ha péntek este pontban hatra, szépen felöltözve eljön érte a lánykollégiumba, még az is lehet, hogy a kis süti a kávéházban belefér. A színház még várhat. Az első felvonás legyen inkább séta a folyóparton.

Így aztán Péter vasalt öltönyben és nyakkendőben, tizennyolc óra kettő perckor már azt olvasta a fotelben, hogy a New Yorkba tartó U Thant ENSZ-főtitkár rövid időre megszakította útját Londonban, és a repülőtéren találkozott Stewart brit külügyminiszterrel; s hogy az amerikai légierő F–105-ös gépei szerdán hatvan támadást hajtottak végre észak-vietnámi területek ellen.

A politika nem nagyon érdekelte, így a Röviden című rovathoz lapozott, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy még jó, hogy nem mennek színházba, az ugyanis még szeptember közepén is nyári szünetet tartott. Aztán elolvasta D. E. jegyzetét A fekete tulipán című filmről. A kritikus azt írta, hogy az nem jobb és nem rosszabb „a közepesre sikerült történelmi jellegű kalandorhistóriák legtöbbjénél”. Alain Delon tehetségét ugyan méltatta, ám „az egymásra zsúfolódó tömegjelenetek olykor ötletesen fordulatos rendezése” ellenére – szerinte – a nézők igazán jönnek tűzbe.

Péter olvasott, türelmesen várakozott. Mire a tárcák után a sporttal is végzett, a falon az óra tizenkilenc óra huszonnégy percet mutatott. Péter az újságot az asztalra tette, hanyatt dőlt, és arra gondolt, hogy ő azért megnézi ezt a Delon-filmet, majd fejben átpörgette az éttermek kínálatát. Rántott húsra vágyott, esetleg pörköltre, azzal jól megágyazna a hétvégének. Két nap, két teljes nap várt rá. Az egyetem nem adott még sok tanulnivalót, a kötelezőkkel meg hamar végez.

Húsz óra tizenkét perckor Péter próbálta felidézni, hogy az ismerkedési etikett, már ha ilyen van egyáltalán, mennyi várakozási időt ír elő az első randevúnál, de az érzés, hogy Kata lényegében annyira sem tartja őt figyelemre méltónak, hogy leszóljon a portára, hogy ne várja, csalódottsággal töltötte el. A portáshoz lépett, és megkérte, fel tudna-e szólni Katának, hogy megtudja, érdemes-e még, vagy valami ilyesmi.

Még készülődik, közölte a portás, miután visszatért. Péter a hangjából bátorítást hallott ki, így visszaült a fotelbe. A kollégium forgalmát nézte, ahogyan a lányok könnyű ruhában, karjukon kardigánnal indultak az éjszakába. Estére szép időt mondtak, enyhe őszi széllel.

Az óra nagymutatója a negyvenesre billent, amikor Péter megpillantott egy lányt a lépcsőn. Színes ruhában lépdelt, karján kis táskával. Hosszú szőke haját könnyedén hátradobta, amikor a lépcső aljára ért. Péterre nézett. De csak egy pillanatra. Ennyi idő alatt a másodpercmutató sem mozdul, most mégis minden egy örökkévalóságnak tűnt.

Péter megemelkedett a székből. Mintha valamilyen láthatatlan erő húzta volna ki onnan. A lányhoz lépett. Kezet nyújtott, bemutatkozott. Szóval Renáta, ismételte a lány nevét, az meg csak nevetett, és Péter még inkább zavarba jött. Vár valakire, kérdezte Renáta. Péter az órára nézett, majd így felelt: már meg is érkezett. Akkor séta, kérdezte Renáta, mire Péter a karját nyújtotta, és a kollégium ajtajának küszöbét átlépve kisétált a lánnyal az elkövetkezendő ötvenhét esztendőbe.